Mióta világ a világ, nem volt olyan művész, kit ne ihletett volna meg a szerelem. Mint ahogy nem volt olyan műélvező sem, ki felfokozott lelkiállapotban ne fordult volna szerelemtől lángoló műalkotásokhoz megerősítésért, esetleg támaszért. A kereslet állandó és óriási, bősz iparosok pedig mindig akadnak, akik bazári giccsel, talmi csillogással próbálják betömni a szerelmi művészetre éhes tömegek száját. És micsoda sikerrel! Több, példás zenei ízléssel rendelkező ismerősöm vallotta már be: bizony, volt már, hogy átérezték Jimmy sorait, vagy hogy belefájdult a szívük egy-egy Bodnár Attila dalba. 
Azonban szerelmes dalokat nem csak számításból lehet írni (vagy ha igen, azt is lehet jól csinálni), és a végeredménynek sem kell csöpögnie a sziruptól és a pátosztól. Bizonyítékként álljon itt egy válogatás, mely korszaktól és stílustól függetlenül, bő egy órában, 22 felvételben mutatja be: milyen is a "minden körülmények között vállalható szerelmes dal".

Tény, hogy IGAZI magyar horrorfilm a mai napig nem készült (az 1977-es Defekt jutott talán a legközelebb a zsánerhez), de horrorisztikus elemekben számos hazai alkotás bővelkedik. Ennek egyik gyönyörű példája Nagy Gyula 1984-es stop motion animációs filmje, a Süti.
A nyolcvanas évek első felében igazán nagyot futott a magyar animáció: fesztiválmeghívások és díjak számolatlanul (köztük egy Oscar is, Rófusz Ferenc A légy című művéért), egész estés rajzfilmek, valamint furábbnál furább rövid alkotások, melyek ún. "kísérőfilmként" a mozik műsorán is szerepeltek - mondjuk a Csillagok háborúja vagy egy Piedone film előtt. Bár ezek a remek rövidfilmek általában tényleg szokatlanok és bizarrak voltak, valószínűleg a Süti viszi a prímet. Itt ugyanis egy rakat, még nyers pogácsa öntudatra ébredését követhetjük nyomon, mely előbb-utóbb szörnyű következményekbe torkollik. Bár az előzőnél idétlenebb mondatot még életemben nem írtam le, a Sütit mindenkinek ajánlom, aki szereti az éjsötét, morbid humort, és aki kíváncsi, mennyire lehetett egy alkotó politikailag szókimondó 1984-ben, pár tepsi pogi segítségével.
(Bónusz WTF trivia: a Süti televíziós bemutatója a Szeszélyes évszakokban volt.)

Az utóbbi évek Twin Peaks-reneszánszának köszönhetően itthon is rendeztek már pár, a sorozathoz kapcsolódó, tematikus bulit. A Twin Peaks Szeged közösség azonban emeli a tétet: december 12-én és 13-án csak David Lynch legendás, 25 év után jövőre visszatérő sorozatáról szólnak majd a programok a Grand Caféban.

A két nap alatt levetítik a sorozat első évadát, hallhatunk előadásokat, lesz Twin Peaks kvíz, sőt egy rejtélyes performance is - és persze kávé, pite és fánk. Az esti program pedig mindkét nap koncertek (Bakai Marci és DJ Panda, Shot In The Neck, Médeia Fiai), és gondolom bulika, amíg a baglyok már nem azok, aminek látszanak.

További részletek és a teljes program itt található, ez pedig a Twin Peaks napok promója:

A videoklipek (vagy zenei videók, kinek hogy tetszik) történetével egyidős a horrorisztikus, ijesztő, vagy egyenesen sokkoló mozgóképek zenével párosítása - egyik korai példaként az (egyébként teljesen ártalmatlan) 1983-as Thriller kisfilmet hozhatjuk fel Michael Jacksontól. A kilencvenes években aztán elgurult a gyógyszer, és az akkori zenecsatornákat elárasztották a tabudöntögető, őrültségben egymásra licitáló klipek, többek között olyan rendezőktől, mint Chris Cunningham, Mark Romanek vagy Floria Sigismondi. Sokak meghatározó élménye lehetett egy-egy késő éjjel elkapott, nehezen feldolgozható Aphex Twin, Nine Inch Nails vagy Björk video, a zenecsatornák profilváltásával azonban a kétezres években a felkavaró klipek is a háttérbe vonultak. A videomegosztó-korszak napjainkban persze ismét a kísérletezésnek kedvez, arról nem is beszélve, hogy a hirtelen jött, túláradó dömpingben főleg radikális, meghökkentő megoldásokkal könnyebb kitűnni. Nem csoda, hogy az utóbbi években reneszánszukat élik a felkavaró zenei videók, az idei évre is jutott jó pár.

Kezdjük a kötelező körökkel!

-2014-ben is aktív volt a világ leghosszabb életű novelty-zenekara, a Die Antwoord. Az Ugly Boy klipjében van egy kis vér meg Marilyn Manson is, aki szereti az Antwoord-öt, biztos hiányolná a listáról.

-Az idei év egyik üdvöskéje, FKA twigs kisfilmje a Video Girl című számra szintén bejárta a szaksajtót - a fekete-fehér, roppant művészi klip (és szám), mely egy kivégzést mutat be, azonban inkább uncsi, mint megrázó. 

-Nagy meglepetés volt a rádiópop ünnepelt császárainak, a Maroon 5-nak Animals című számára forgatott klipje: véres, helyenként brutális, sőt, egyesek szerint az erőszakot dicsőíti. Egy biztos: a klip kockázatos húzás volt az ízig-vérig mainstream zenekartól. Álljon tehát itt a híres-hírhedt video:

Innentől viszont sebességet váltunk, a következőkben tényleg nagyon elcseszett, krézi videók jönnek. Első megálló:

Flying Lotus : Ready Err Not

Szép, ugye? Szó szerint tocsog a vérben, levágott fejekben és egyéb testrészekben ez a szürreális, animációs kisfilm, mely frappánsan Halloweenkor jött ki. David Firth angol művész alkotása morbid és groteszk, de kicsit sem vicces - hatásai között pedig egyaránt felfedezhető a Quay testvérek munkássága, a francia pszichedelikus animációs kultfilm, a La Planete Sauvage, és persze a legendás webanimátor, Cyriak őrülete is.
Haladjunk is tovább, még mindig elektronikus zenei vonalon:

Arca & Jesse Kanda - TRAUMA Scene 1

Itt csalok egy kicsit, mert ez igazából nem hagyományos zenei video, hanem részlet egy Kanye Westtel és FKA twigs-zel is dolgozó producer (Arca) és egy kísérleti filmes (Jesse Kanda) közös munkájából, mely már a MOMA-t is megjárta. A TRAUMA-nak keresztelt projekt a hivatalos ismertető szerint "egy salaryman haláláról, valamint egy ittas vezető gyermekről szól", és "a tudatalatti világában játszódik". A fenti részletben pedig három torz gyereket látunk (nem mellesleg mintha innen a Flying Lotus klipbe szöktek volna), akik "szinkronizált táncba zárva ünneplik belső és külső szépségüket a rivaldafényben". Én ehhez nem tudok mit hozzátenni. Menjünk inkább egy masszázsszalonba.

Tobacco - Streaker

...csak, könyörgöm, ne az Ultima II Massage-ba!! A fenti "reklám" video alapján ugyanis ez a családi vállalkozás az egyik legfélelmetesebb, legbizarrabb hely az egész nyomorult világon. Az Eric Wareheim rendezte klip  2014 legrémisztőbb zenei videói között mindenképp dobogós, de az is lehet, hogy viszi a pálmát.

The Body - The Ebb and Flow of Tides in a Sea of Ash

...már ha ezt a dicsőséget nem egy olyan klipnek ítéljük, ami annyira borzalmas, és egyben annyira realisztikus, hogy rá kellett keressek, amit látok, vajon valódi-e. A portlandi drone/sludge/kísérleti metal duó számát kísérő képek ugyanis rendőrségi felvételnek tűnnek, melyet mintha egy szekta kollektív öngyilkossága után készítettek, helyszíneléskor. A Heaven's Gate UFO-szekta 1997-es tragédiáját felidéző, a brutális számhoz tökéletesen passzoló video minden bizonnyal az év legfelkavaróbb klipje, mellyel TÉNYLEG csak erős idegzetűek próbálkozzanak.

Pissed Jeans - Boring Girls

Ilyen súlyos nyomasztás után ránk fér egy kis levezetés. Nem vagyok annyira rohadék, hogy az előző dallal fejezzem be a listát! Az utóbbi évek egyik legjobb noise rock zenekara a Pissed Jeans, melynek már neve erős vizualitást hordoz, az együttes azonban klipjeire is nagy hangsúlyt fektet. A Boring Girls videójában egy sitcom főszereplője álmában készül ÁLOMrandijára (bocsánat), de aztán a dolgok egyre furábbra fordulnak. Itt ugyan nem fajulnak el úgy az események, mint pár fenti alkotásban, cserébe a szám is csak egyetlen akkordból áll. Ami bőven elég is.

A heavy metal születését és előzményeit számos mérföldkőhöz kötik: az első Led Zeppelin (1969) és az első Black Sabbath (1970) lemez általában fontos tájékozódási pont. Ha ennél korábbra akarunk utazni, említhetjük a Cream és a The Who egyes számait, vagy a Kinks 1964-es You Really Got Me című kislemezét - még régebbről pedig az első elektromos blues felvételeket, vagy akár Gustav Holst Mars tételét az 1918-as Planéták műből, melynek fenyegető "riffje" volt az inspiráció a Sabs programadó, Black Sabbath című számához.

A korai, nagy zenekarok (Deep Purple, Led Zep, Sabbath, Grand Funk Railroad stb) munkássága széles körben ismert. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek első felében azonban rajtuk kívül együttesek százai kísérleteztek őszinte, kőkemény hangzással - nem ritkán sokkal durvább, koszosabb stílusban, mint a nagy nevek. A bluesos nyöszörgés és a cizellált Kukori és Kotkoda Hammond-orgona helyett a keménységre fektették a hangsúlyt, zenéjüket egyszerre inspirálta a garázs- és pszichedelikus rock, a korai Sabbath, valamint különböző tudatmódosító szerek, dalszövegeik pedig gyakran foglalkoztak okkult témákkal vagy nihilizmussal. Az utólag proto metalnak titulált összegző műfaj koszosabb ága igazából nem sokban különbözik a (lényegesen jobban megbecsült és feldolgozott) protopunktól, melynek ráadásul néhány képviselőjét (Stooges, MC5, Pink Fairies) egyaránt tartják metal ősnek is.

 A Yeah! Oh, Yeah! alábbi proto metal playlistjében egy-két dal ugyan hordoz bájosan amatőr jegyeket (elrontott dobszóló, rossz helyen belépő énekes, két perc alatt megírt, talán a felvétel alatt rögtönzött dalszöveg), de a számokból áradó energia, a csutkára tekert erősítők és a csodás riffek kárpótolnak mindezért. A válogatás igyekszik kerülni a nagyobb neveket (pár kivétel: Hawkwind, UFO, Groundhogs, Amon Düül II), cserébe felvonultat néhány igazán bizarr számot is (Tractor, Cromagnon, Blue Phantom). 
Egy kis ízelítő a választékból:

Jerusalem - Primitive Man (1972)

Súlyos, agresszív téma, mely egy Electric Wizard lemezen is a mai napig megállná a helyét.

George Brigman - Jungle Rot (1975)

A proto metal / protopunk keveredés iskolapéldája.

Blue Phantom - Diodo (1971)

Olasz kísérleti/pszichedelikus metal projekt, Iron Butterfly-t idéző, masszív riffel.

Cromagnon - Caledonia (1969)

A Throbbing Gristle és a black metal találkozása a boncasztalon. Nézzük csak azt az évszámot még egyszer: EZER.KILENCSZÁZ.HATVAN.KILENC!!

Nincs is más hátra, következzen a teljes válogatás:

Penelope Spheeris a nyolcvanas évek elején forgatta a Decline… zenei dokumentumfilm-sorozat első részét, olyan Los Angeles környéki punkzenekarokról mint a Germs, az X, vagy a Black Flag. Az 1988-as második rész már címében is jelzi (The Decline Of Western Civilization Part II: The Metal Years): teljesen más szcénát vesz górcső alá. Nomen est omen, de mivel LA-ről beszélünk, és a nyolcvanas évek végéről, én inkább azt mondanám: The Hair Metal Years.

Az, hogy a hajmetál minden idők egyik legviccesebb és legszórakoztatóbb stílusa, szerintem nem vita tárgya. Ha valaki mégis kételkedne, ez a dokumentumfilm egész biztos meggyőzi majd. A desztillált emberi ostobaság még sosem volt ilyen bájos, mint ebben a filmben: idióta zenekarok és idióta rajongók, és persze mindenki meg van győződve arról, hogy ő bizony kurvára be fog futni. MÉG A RAJONGÓK IS! A hajmetál nagykönyvében megírt összes klisé felvonul nagyjából minden megszólalón: festett, tupírozott haj, köldökig kigombolt ing, csörgő-zörgő bizsuk mindenhol, estélyi smink – a fiúk és a lányok között csak a cici a különbség. De hogy mégse keverjük össze a glam metal színteret egy transzvesztita biennáléval, ezek a rosszfiúk kötelességtudóan mérhetetlen nagyivónak, ellenállhatatlan pinavadásznak, és az éjszaka örökös császárainak állítják be magukat. 
Amikor viszont a drogokról kérdez a rendezőnő, majdnem mindenki mismásol: a rosszéletű Faster Pussycat tagjai pár másodperc dermedt csend után azt kamuzzák, hogy csak az alkohol, a temérdek kólától bőbeszédű és géppuskanyelvű Bret Michaels (a Poison énekese) pedig kivételesen nem szólal meg a témában. Az álszentség fejedelmei azonban mégis a Megadeth, amely egyfajta ellenpéldaként van ábrázolva a film végén, mint őszinte, kőkemény speed metal (milyen frappáns elnevezés!) zenekar. A drogokat elítélő együttesről csak annyit, hogy azóta már rég kiderült: az összes megszólaló közül Dave Mustaine volt akkoriban a legnagyobb junky. 
A filmben pár öreg róka is megszólal (pl. Lemmy, Gene Simmons, vagy a remek humorú Ozzy), de a legviccesebb, legszánalmasabb pillanatokat a feltörekvő noname zenekarok szerzik. Ők azok, akik már úgy viselkednek mint a nagyok, mert biztosak a lemezszerződésben és a rájuk váró világhírben – három évvel később, miután a Nirvana elsodorta az egész szcénát, erre már semmi esélyük nem volt. Az Odin zenekar ettől még örökre helyet bérelt a szívemben: a csupasz seggel kiálló énekes, aki még az öngyilkosságot is meglebegteti, abban az esetben ha mégse futnának be, jópár kellemes percet szerzett.
Akad még számos csúcspont a filmben, a medencéjében hullarészegen fetrengő, magát vodkával locsoló W.A.S.P. gitárostól a teljesen lecsúszott drogos/alkesz London zenekarig, akik még a peresztrojka idején is szovjet zászlót égettek a színpadon, de azért minden poént nem akarok lelőni. Ez egy hiteles kordokumentum, és egy fingszagú mockumentary soha nem tudna ilyen vicces lenni, mint amilyenek ezek a srácok és lányok voltak valamikor a nyolcvanas évek végén.
Sic transit gloria mundi.

....

Chris Holmes, a W.A.S.P. gitárosa a híres/hírhedt medencés interjúban, anyukája társaságában - ez a jelenet még akkor is nagyon kínos, ha meg van rendezve. "I'm a full blown alcoholic!"

Én személy szerint még mindig kitartóan várom, hogy az Odin "olyan nagy legyen, mint a Zeppelin, a Rolling Stones, vagy a Beatles":

A London zenekar és a zászlóégetés:

Végül egy emblematikus Faster Pussycat klip a korszakból - a zenekar első albuma az egyik legjobb és legalulértékeltebb glam/sleaze lemez.

(A felső képen a Poison zenekar látható. Az írás egy régi blogbejegyzésem felújított, kibővített változata)

A Sundance Channel kínálatában rendszeresen találni igazi gyöngyszemeket. Tény, hogy kicsit túlsúlyban vannak azok a tipikus amerikai független filmek, melyek kertvárosi átlagemberek csirmicsurmi problémáit boncolgatják, és hogy sok az ismétlés, de érdemes hetente böngészni a műsort, mert mind régebbi, mind premierfilmek között találhatunk különlegességeket - a sorozatok szerelmeseinek pedig ott van a Mad Men, a Rake és a Rectify.

A csatornán két hete bemutatott Big Star: Nothing Can Hurt Me dokumentumfilm a napokban ismét vetítésre kerül, címszerepében minden idők egyik legjobb, és egyben legpechesebb zenekarával. Az eredeti, hetvenes évekbeli inkarnációja alatt mindössze 3 albumot megjelentető powerpop együttesnek soha nem sikerült az áttörés - pedig remek számokat írtak, és még a kritikusok is imádták őket. A folyamatosan anyagi és személyes problémákkal küzdő Big Star sajnos megmaradt a "beavatottak" zenekarának, és hiába hivatkoztak rájuk zenészek tucatjai az évek során (többek között az R.E.M., Beck, a Yo La Tengo vagy éppen a KISS), soha nem foglalhatták el az őket megillető helyüket a legnépszerűbb rockbandák között. És hogy mondjak még egy szomorút: a Big Star eredeti felállásából már csak a dobos, Jody Stephens él.

A Halloween a horrorfilmek ünnepe, akárcsak május elseje a szereteté. De mit csináljunk, ha már a kétszázadik found footage filmet is láttuk? Ha már inkább untatnak, mint megijesztenek a szellemek egy kísértetjárta házban? Ha már előre kitaláljuk, név szerint melyik ördög szállta meg jobb sorsra érdemes főhősünket? Nos, rengeteg kiszámíthatatlan, bizarr, vagy akár szürreális horrorfilm közül választhatunk a lélektelen, uncsi, kommersz ijesztgetés helyett - a következő 10 film például ideális egy "fura horror" maratonra.

Martin (1976)

George A. Romero korai alkotása az egyik legeredetibb vámpírfilm, azokból az időkből, amikor a vámpírok még bőven menők voltak. Már ha vámpírfilm egyáltalán... A címszereplő fiatal srác legalábbis annak tartja magát, a többit majd a néző eldönti.

Maniac (2012)

A POV (point of view) filmkészítés nem csak a pornóban divatos: az Enter The Void mellett az 1980-as Maniac remake-je is az "amit látok, azt látja a néző is" módszerrel készült. Ebben a filmben Elijah Wood perspektívájából szemléljük a világot, ami - mivel hősünk zakkant sorozatgyilkos - nem túl szép látvány.

Kínzó mindennapok (Trouble Every Day) (2001)

Minden idők legművészibb kannibálfilmje, mely egyszerre megható és kibírhatatlanul brutális. A közreműködők névsora (rendező: Claire Denis, főszereplő: Vincent Gallo, zene: Tindersticks) már jelzi, ne számítsunk olcsó szórakoztatásra.

Snowtown (2011)

Megtörtént eseményeket feldolgozó, könyörtelenül realista ausztrál film a kilencvenes években, Snowtown kisvárosban elkövetett "hordós gyilkosságokról", egyben megrázó esettanulmány a manipuláció pszichológiájáról. 

Let's Scare Jessica To Death (1971)

Álomszerű hangulat uralja ezt a kora hetvenes évekbeli horrort, mely több kérdést vet fel, mint amit megválaszol. Vajon tényleg kísértetek, vámpírok terrorizálják Jessicát a furcsa kisvárosban, vagy szép fokozatosan elveszti az eszét? Teljesen mindegy, a film bizarr, hallucinatórikus atmoszférája kárpótol mindenért.

Feloldozás (Resolution) (2012)

Egy sikeres, megállapodott fiatalember videóüzenetet kap régi barátjától, aki egy elszigetelt farmon félőrülten, meth-függőségben tengeti napjait. Mikor segítségére érkezik, kiderül, szörnyű állapotban leledző társa semmilyen üzenetet nem küldött - és innen csak jóval, jóval furcsább események következnek. Az utóbbi évek egyik legjobb független horrorja, ami számos szinten értelmezhető - és mindegyiken működik.

Trash Humpers (2009)

Mocskos, undorító, őrült film, mocskos, undorító, őrült öregemberekről, akiknek hobbija a rombolás és az erőszak. Lehet rossz viccként félvállról venni ezt a filmet, de az igazság az, hogy kibaszott ijesztő. A műfaji besorolásáról szintén lehet vitatkozni, a rendező, Harmony Korine mindenesetre horrorfilmnek tartja - én csak egyetérteni tudok.

Fascination (1979)

Inkább kuriózum, mint igazán jó film, de Jean Rollin kultikus rendező szerepeltetése egy "fura horror" listán szinte kötelező. A nagyjából erotikus vámpírfilmnek besorolható Fascination képi világa jóval erősebb, mint gyengécske sztorija - legjobb pillanataiban pedig egy megélhetésért dolgozó, igényeit lejjebb adó Jean Cocteau-ra emlékeztet. Ami lássuk be, még mindig elég nagy dicséret.

The Oregonian (2011)

Calvin Reeder az indie horror új iskolájának legfurább rendezője, alkotásai legalább annyira kísérleti-, mint horrorfilmek. Az ízig-vérig avantgárd The Oregonian a blöff és a komolyan rémisztő pillanatok között egyensúlyozik, de végig talpon marad.

Tourist Trap (1979)

Az ősrégi "fiatalok kirándulni mennek az isten háta mögé" toposz egyik legbizarrabb feldolgozása. Miután kénytelenek megszállni egy kis bábu-múzeumban, a kirándulókkal természetesen rossz és nagyon furcsa dolgok történnek, - és bár ez MÉG MINDIG klisésen hangzik, a film nem az, esküszöm! Tessék, itt az egész:

Itt a Halloween, a legnagyszerűbb ünnep a karácsonnyal holtversenyben, az emelkedett hangulatban pedig nem igazán új, de aktuális mixemet szeretném megosztani, nagy tisztelettel. Az alig több mint félórás összeállítás ideális háttérzene halloweeni összejövetelekhez, egyedül sötétben rettegéshez, szellemidézéshez, az Ördöggel való lepaktáláshoz, furcsa gondolatokhoz. Az előadók a könnyűzene széles spektrumából érkeztek, egyetlen közös céllal: rettegésben tartani a publikumot. Hallgassuk hát, mit üzen a jeles ünnep alkalmából (többek között) a Butthole Surfers, a Bauhaus, a Bathory, a jazzista Eddie Henderson, vagy az Omega!

Csak erős idegzetűeknek!

The Return Of The Halloween Mixtape by Sleeping Machine on Mixcloud

A BBC Music friss közönségszavazása szerint a világ legjobb feldolgozása a Pet Shop Boys ’Always On My Mind’-ja, melynek eredetijét anno Elvis vitte sikerre. Ennek apropóján következzen néhány merőben szokatlan – és talán kevésbé ismert – cover, ahol az előadók mertek kimozdulni a komfortzónájukból, és olyan zenészek előtt rótták le tiszteletüket, akiknek stílusa meglehetősen távol áll sajátjuktól.

Aztec Camera – Jump (Loaded Version) (Van Halen)

A skót „anorákpop” zenekar, az Aztec Camera pár hónappal az eredeti, 1984-es Van Halen megasláger megjelenése után készítette el saját verzióját. A hurráoptimista, bombasztikus Jump az ő felfogásukban nyugis, kicsit kiábrándult, szofisztikált popdallá alakul, aztán a szám közepén egyszer csak gellert kap, és átmegy Velvet Undergroundba, megfejelve mindezt egy hosszú, zajos gitárszólóval.

Anthrax – London (The Smiths)

Rejtély, hogy kőkemény rockereket vajon mi fog meg Morrissey-ben, de tény, hogy számos metal zenekarban találunk Smiths fanatikusokat. Charlie Benante, az Anthrax dobosa pédául hatalmas rajongó, mint ahogy Phil Anselmo, a Pantera és a Down sokat látott frontembere is szívesen búslakodik a manchesteri legendák dalaira. Az itt hallható Anthrax feldolgozás érthető módon a Smiths egyik legpörgősebb, leggyorsabb számából készült - arról nem szól a fáma, mivel tudták meggyőzni a zenekar basszusgitárosát, Scott Iant, aki viszont szívből gyűlöli Morrissey zenei munkásságát.

Jim O’Rourke – Viva Forever (Spice Girls)

A jó pár éve Japánban élő Jim O’Rourke karrierje során egyaránt készített free jazz, kísérleti elektronika és hagyományosabb popalbumokat, filmzenéket, pár évig a Sonic Youth-ba is beszállt, nem mellesleg lemezek tucatjain működött közre producerként és/vagy zenészként (a Rolling Stones felkérését speciel visszautasította). Az elképesztő muzikalitású Jim O’ ezzel a feldolgozással a Spice Girls-nek szolgáltatat igazságot. A Viva Forever ihletett, minden iróniától mentes verziója az eredeti dal cukormázát meglepően mély, emberi érzésekkel helyettesíti. So many feels!

Adem – To Cure a Weakling Child + Boy/Girl Song (Aphex Twin)

Amit a legutóbbi, nagy csinnadrattával beharangozott Aphex Twin albumról hiányoltam, azok a csodálatos dallamok, amiket az elektronikus zene FENEGYEREKE, Richard D. James karrierje korábbi éveiben rendszeresen, megbízhatóan adagolt. Az ex-Fridge tag (ebben a zenekarban játszott Kieran Hebden aka Four Tet is) Adem Ilhan 2008-as, két Aphex számot összegyúró folkos feldolgozásában megerősítést nyer: Aphex Twin nem csak vintage/analóg szintik és hangzások használatában, valamint matematikai egyenletek zenére vitelében – no meg médiamanipulációban – jeleskedik, hanem gyönyörű melódiákban is erős.

Djali Zwan – The Number Of The Beast (Iron Maiden)

A Maiden emblematikus klasszikusa lecsupaszított, akusztikus formában is hatásos. A Smashing Pumpkins és Slint tagokat is sorai közt tudó néhai Zwan projekt feldolgozása különös, baljós hangulatot áraszt, ami passzol a látomásos, okkult rituálét felidéző dalszöveghez is. A szám a 2002-es A por (Spun) című film soundtrack-jén jelent meg.

The Clientele – Paper Planes  (M.I.A.)

A kétezres években gyönyörű, GYÖNYÖRŰ lemezeket készítő londoni The Clientele pár éve sajnos szünetelteti működését, de reménykedjünk, hogy lesz még idő, mikor újra megajándékoznak minket tökéletes, a hatvanas években gyökerező, mégis időtlen zenéjükkel. Ezen a 2010-es felvételen M.I.A. leghíresebb dalát formálják saját stílusukra, a furcsa feldolgozásokban egyébként is bővelkedő A.V. Undercover projekt keretében. Az eredetileg The Clash hangmintára épülő Paper Planes tipikusan az a szám volt, amit még az is csípett, aki ki nem állhatta M.I.A.-t, a Clientele változata pedig pont annyit ad hozzá és vesz el belőle, amennyi kell egy remek, karakteres átdolgozáshoz.

Sonic Youth – Superstar (The Carpenters)

Bár nevük mindörökre összefonódott a zajos, gerjedő gitárokkal, a Sonic Youth-tól sosem volt idegen a finomabb, visszafogott hangzás. Talán legszebb daluk pont ez a 94-es feldolgozás, ami után a hetvenes évek legsikeresebb easy listening zenekaráért, a Carpenters-ért sikk lett rajongani alternatív körökben. A tragikus sorsú (1983-ban anorexia okozta halálát) Karen Carpenter szelleme kísért a melankolikus, álomszerű dalban.

Tori Amos – Raining Blood (Slayer)

Ez már nem is meglepő, hanem kifejezetten zavarba ejtő, radikális átdolgozás. Tori Amos lassú, zongorás verziója a szöveget kivéve csak apró nyomokban utal minden idők egyik legnagyszerűbb metal klasszikusára – mégis ugyanaz a borzongató, apokaliptikus hangulat járja át, mint az eredetit. A Slayer tagjai is csípték, nem véletlenül.

Krieg – Venus In Furs (Velvet Underground)

Statisztikailag bizonyítható, hogy a metal zenészek kedvenc VU dala a Venus In Furs, mivel az amerikai Kriegen kívül legalább három másik zenekar is feldolgozta már (Monster Magnet, Melvins, Voice Of Hate). A Krieg receptje viszonylag egyszerű: a szadomazo tematikájú szöveg adott, tartsuk meg a baljósan fennkölt akkordokat, Lou Reed hangját pedig cseréljük black metalos, hőbörgő károgásra. Az eredmény kétesélyes (valószínű, hogy inkább a black metal szerelmeseinek fog tetszeni, mint a Velvet Underground rajongóknak), az ötletért és az erőfeszítésért viszont mindenképp jár a pirospont.