Noah Lennox aka Panda Bear, az Animal Collective oszlopos tagja jövő januárban új szólólemezt ad ki, Panda Bear Meets The Grim Reaper címmel. Addig is itt egy vadonatúj EP, négy számmal, melyek közül a címadó Mr Noah-hoz videó is készült. A lényegretörő, egyszerű, pszichedelikus popdal bizonyítja a tételt, miszerint mind az Animal Collective, mind Lennox akkor van csúcsformában, ha nem akarja túlművészkedni a dolgokat, és inkább a hallgatók, mint a kritikusok kedvében szeretne járni. (Egyéb érvek a tétel mellett itt, itt és itt.)
A Mr Noah egyébként elmenne egy kísérletezőbb Paul McCartney számnak is úgy 1980 környékéről, a videóban pedig egy légy(?) szemszögéből kísérhetjük végig egy társasház egy napját.

Ez pedig a teljes EP, további három, kevésbé direkt, de ígéretes dallal:

Folyt. köv. januárban!

Több mint 40 év után új trailer készült minden idők legcsodálatosabb sci-fijéhez, az eredetileg 1968-ban bemutatott 2001: Űrodüsszeiához. Aktualitását az adja, hogy Stanley Kubrick filmjét november 28-án újra bemutatja a patinás British Film Institute - ám egyelőre csak az Egyesült Királyságban fogják mozikban vetíteni a felújított mesterművet, a BFI Sci-Fi: Days of Fear and Wonder projektjének keretében. Mivel azon szerencsések közé tartozom, akik látták már moziban a 2001-et, biztosíthatok mindenkit: felejthetetlen élmény lesz.

Néhány gyönyörű poszter a filmhez:

Az alábbi képeken nem egy videokazetta, hanem David Herbert egyik szobra látható. A 2005-ös alkotás címe VHS, és majdnem 2 és fél méter magas.

Ez pedig talán a legminimalistább akciófigura a világon: a rejtélyes Monolit. (Nem kamu, valóban létezik, bár jelenleg nem kapható)

Végezetül egy csokitorta, a 2001: Űrodüsszeia egyik kulcsjelenetével:

Az utóbbi pár hétben több alkalommal is a zenei sajtó híreibe került Scott Walker, aki (bár korábban akár tíz évekre is eltűnt), 71 évesen karrierje egyik legaktívabb korszakát éli. A Sunn O))) drone metal zenekarral közösen készített, Soused című albuma a jövő héten jelenik meg, a napokban pedig hivatalossá vált: Scott a zeneszerzője a Robert Pattinson főszereplésével készülő The Childhood Of A Leader című filmnek. (A rendező Brady Corbet, aki fiatal kora ellenére már Haneke és Lars Von Trier filmekben is szerepelt, két éve pedig a Simon Killerben nyújtott zseniális alakítást)

De ki is ez a Scott Walker? – kérdezhetnénk kicsit Réz Andrásosan, joggal, hiszen hazánkban korántsem övezi olyan kultikus tisztelet, mint amit több mint 50 éves pályafutása során a világ civilizáltabb részein kivívott magának. David Bowie, Brian Eno, Jarvis Cocker, Marc Almond, Jim O’Rourke, Robert Plant, Damon Albarn, Alex Turner (Arctic Monkeys) – csak néhány név Scott híresebb rajongói közül, Julian Cope pedig az énekes/dalszerző tehetségét nemes egyszerűséggel Isteni Géniusznak titulálta. A kritikusok általában az „enigmatikus” eposzi jelzővel illetik, ami mind zenéjére, mind karrierjére igaz. Scott ugyanis az évek során tinilányok bálványából mára avantgárd, kísérletező zenésszé avanzsált.

A Noel Scott Engel néven, Amerikában született zenész a hatvanas évek közepén költözött Angliába a Walker Brothers zenekarral, akik természetesen – akárcsak a jó tíz évvel később alakult Ramones – soha nem voltak testvérek. A szigetországban hatalmas sikereket értek el Phil Spectoros hangzású, 2-3 perces slágereikkel (ha mást nem, a Sun Ain’t Gonna Shine Anymore-t még itthon is mindenki ismeri), egy időben rajongóklubjuk még a Beatles-énél is több tagot számlált. A három jóképű fiatalembert szétszedték a lányok, Scott azonban szakított időt az európai művészfilmek és az egzisztencialista irodalom iránti hódolatának is. A tinibálvány szerepbe belefáradt énekes végül szólópályára lépett, 1967 és 1969 között négy albumot adott ki, az első hármon saját számok mellett feldolgozások (pl. Jacques Brel dalok) is szerepeltek, a negyedik viszont már csak saját szerzeményekből állt. Az albumok egyszerre voltak tradicionálisak és nyugtalanítóak, a nagyzenekari hangszerelésbe nem ritkán hitchcocki hangulat úszott be, Scott pedig komor, de egyben ironikus pátosszal prezentálta hol elégikus, hol meghökkentően bizarr szövegeit. Miután a pszichodrámára sajnos egyre kevésbé volt vevő korábbi rajongótábora, a kiábrándult Scott megélhetési okokból a 70-es évek elején összedobott pár feldolgozáslemezt, melyek annyira gyengék lettek, hogy a mai napig legszívesebben kiradírozná őket életművéből.

Pusztán anyagi megfontolások vezettek a Walker Brothers 1975-ös újjáalakulásához is, ami azonban mégis Scott karrierjének egyik mérföldkövének bizonyult. Két középutas, kommersz album után 1978-ban kijött a Nite Flights, melynek négy Engel szerzeményén feszült, bezorkult hangulat uralkodik, a hadifoglyok kínzását dalba öntő The Electrician pedig egyenesen fenyegető. Egy új Scott született ebben a pár számban, aki innentől csak egyre furcsább, felderítetlen területek felé vette az irányt. Azonban az új lemezek nem jöttek könnyen. A koncertezéssel már a hetvenes években felhagyó zenész legközelebb 1984-ben jelentetett meg új albumot, majd még hosszabb, 11 éves szünet következett az 1995-ös Tilt-ig. A köztes időkben pedig Scott rengeteget piált, naphosszat ücsörgött kedvenc kocsmáiban, és állítólag festegetett - csak sajnos nem képeket, hanem lakásokat, házakat, hogy eltartsa magát. A kortárs zenébe hajló, disszonáns és rémisztő Tilt kritikai sikere, valamint a zenész iránt újra feltámadt érdeklődés ellenére újabb 11 éves szünet jött. A 2006-ban megjelent The Drift idején azonban már tényleg boldog-boldogtalan Scott rajongónak vallotta magát Robbie Williams-től az Opeth progresszív metal zenekar énekeséig, a sajtó pedig csak szuperlatívuszokban volt hajlandó írni az öntörvényű legendáról. És bár a lemez morbid, horrorisztikus világa másra engedett következtetni (az egyik számban például egy disznótetem püfölése szolgál ütőhangszerként), úgy tűnt Scott rendbe jött, végleg legyőzte alkoholizmusát, nagy ritkán még interjút is hajlandó volt adni, valamint gyakran feltűnt London utcáin biciklijén, mélyen szemébe húzott baseball-sapkájában. A 2012-es, hasonló szellemben fogant Bish Bosch óta (a hangszerparkot ezen az albumon fingással gazdagította), pedig úgy tűnik, Scott kifejezetten belehúzott: mindenkit meglepett a hír, hogy 6-12 év várakozás helyett már idén két projektet is összehoz. Egy friss interjú alapján pedig az sem lehetetlen, hogy élő fellépéseket is vállal majd a Sunn O)))-val, ha úgy hozza kedve.

 Addig is, álljon itt egy playlist, mely Scott eddigi karrierjét foglalja össze, a hatvanas évekbeli szólóalbumaitól kezdve, a hetvenes évekbeli Walker Brothers újjáalakuláson át, az utóbbi 30 év avantgárd kompozícióiig.

"Az élet furcsább a fikciónál" – ordas közhely, de sajnos kihagyhatatlan egy olyan lista felvezetésénél, amely bizarr történetekkel, emberekkel (sőt, nyálkagombákkal) foglalkozó dokumentumfilmeket vesz számba. Jöjjön hát 9 fura, sokszor felkavaró, esetenként megrázó, sőt sokkoló film, melyek mind-mind megtörtént eseményeket mutatnak be.

Brother’s Keeper (1992)

Dokumentumfilm a három idős Ward-fívérről, már-már debilen egyszerű, írástudatlan farmerekről, akiknek karaktereit talán még a Gummóban, vagy egy South Park epizódban is túlzottnak találnánk. A közösségtől elzárva, mocsokban, húgyban élnek együtt tanyájukon, még az ágyukat is megosztják. A gond az, hogy volt egy negyedik Ward is, aki tisztázatlan körülmények között meghalt. Álmában megfulladt, esetleg egyik fívére, Delbert segítette könyörületből a túlvilágra a súlyosan beteg Williamet? Elítélik–e gyilkosságért Delbertet? Hogy viselik a nagy médiafigyelmet kiváltó meghurcoltatást? Kinek a pártjára áll a kisváros közössége? Volt-e szexuális kapcsolat a fívérek között? Minden kérdésre nem kapunk választ ebben a naturalista, felkavaró, rejtélyes és furcsán katartikus filmben.

Hated (1993)

Todd Phillips első filmje, aki később olyan vígjátékokkal robbantott, mint az Old School, vagy a Másnaposok trilógia. A Hated azonban kicsit sem vicces, bár mindenképp tragikomikus. GG Allinről szól ugyanis, a világ legmocskosabb, legundorítóbb punk énekeséről, aki – többek között - szívesen szart a színpadra, hogy aztán azt, mintegy tehetsége részeként, közönségével is megossza. Zenéjét tekintve Allin abszolút középszerű, sőt meglehetősen unalmas volt, de tervét, hogy a világ leggusztustalanabb, legutáltabb punk rockere legyen, maradéktalanul teljesítette. Törekvéseit heroin túladagolással koronázta meg 1993-ban.

Jonestown: The Life and Death of Peoples Temple (2006)

1978. november 18-án, egy guyanai közösségben 913 ember követett el kollektív öngyilkosságot vezetőjük, Jim Jones parancsára. A karizmatikus szektavezér Indianában alapított, majd San Franciscóban szegények és elesettek tömegeit toborzó vallásos csoportja, a Népek Temploma a hatalom vegzálása elől menekült Guyanába. Itt saját falut építettek fel, a beszédes nevű Jonestownt. Miután azonban egy kaliforniai képviselő látogatása lövöldözésbe torkollt (többen el akarták hagyni a közösséget a hazautazó politikussal), Jones drasztikus módszert választott a szekta feloszlatására (bocs!). A Jonestown tragédia történetét nemrég Ti West is feldolgozta The Sacrament című indie horrorjában, de a gyengécske found footage film a fasorban sincs ehhez a megrázó dokumentumfilmhez képest, melyben Jonestown túlélők és Jim Jones fia is megszólalnak.

The Creeping Garden (2014)

Természetfilm a nyálkagombákról, amit sci-fi fesztiválokon is bemutatnak? Nos, a nyálkagombák (amik igazából nem is gombák), a film trailere alapján valóban inkább furcsa, idegen bolygóról származó intelligens létformának tűnnek, amire a hetvenes évek sci-fijeit idéző hangulat (és Jim O’Rourke hátborzongató filmzenéje) még rá is dob egy lapáttal. Az év egyik legjobban várt filmje!

The Imposter (2012)

Előkerül egy fiatalember, aki azt állítja magáról, egy texasi család három évvel ezelőtt eltűnt gyermeke. De miért beszél francia akcentussal, miért tűnik jó pár évvel idősebbnek, és miért barna a szeme, ha korábban kék volt? Lesz, aki ezt a képtelenséget beveszi? Ha nem lett volna, ez a dokumentumfilm se készült volna el.

Manson (1973)

A Manson család borzalmas történetét már mindenki unásig ismeri, ám ebben a filmben az a különleges, hogy eredeti felvételeket láthatunk a hetvenes évek elején még bőven együtt élő kommuna életéről. Még megdöbbentőbb, hogy első ránézésre nem sokban különböznek egy ártalmatlan hippiközösségtől, még ha tudjuk is, hogy nyilvánvalóan nem normális, aki évekkel később még mindig kitart a többszörös gyilkosságot kitervelő, sátáni Manson mellett. A filmben elhangzó psych folk dalokat is a család muzikális tagjai szolgáltatják, nyugodtan nevezhetjük tehát ezt a filmet a legautentikusabb Manson dokunak. Tovább növeli a hátborzongató-faktort az a tény, hogy az egyik rendezőt, Laurence Merricket pár évvel később lelőtték, a tettes nagy eséllyel Manson egyik követője volt. Brrrr!

The Act Of Killing (2012)

Az utóbbi évek egyik legfelkavaróbb, legbizarrabb és legsikeresebb dokumentumfilmjében a hatvanas évekbeli indonéz tömegmészárlás - hazájukban mai napig ünnepelt - gyilkosai idézik fel szörnyű tetteiket. Teszik mindezt tipikus hollywoodi zsánerek (musical, gengszterfilm) stílusában. Ez már így elképesztően hangzik, de Joshua Oppenheimer filmje még sokkal több meglepetést és tanulságot tartogat, hatása pedig egy balegyenes és egy kiadós gyomros kombójához hasonlítható. A film egyik producere Werner Herzog volt…

Grizzly Man (2005)

… aki maga is számos remek dokumentumfilmet rendezett. A Grizzly Man az excentrikus Timothy Treadwell történetét meséli el, egy önjelölt ökoharcos és természetvédőét, aki 13 nyarat töltött el grizzly medvék között Alaszkában. Csak azért nem többet, mert 2003-ban őt és barátnőjét végül megették szőrös szomszédaik. Az elhívatott, fanatikus, de nem teljesen százas Treadwell hamisíthatatlan Herzog-karakter volt, történetét pedig tapintattal, már-már líraian kezeli a veterán filmes.

Gimme Shelter (1970)

Dokumentumfilm az 1969-es altamonti rockfesztiválról, melynek fő sztárja a Rolling Stones volt. Altamont végül – a Manson családdal együtt – a naív „Peace & Love” hippiálom végének szimbóluma lett, mivel az egyébként is kaotikus fesztivál gyilkosságba torkollt. Történt ugyanis, hogy valakinek az a zseniális ötlete támadt, hogy a fesztivál biztosítását a közismerten békés, toleráns Hell’s Angels mostorosbandára bízta. A gyémántkeményen bebaszott (a fizettségüket sörben kapták), késekkel és biliárddákókkal felfegyverzett motorosok végig hergelték és inzultálták a hippi közönséget, majd a Stones koncertje alatt fegyvert rántó Meredith Huntert halálra szurkálták. Az alábbi videón láthatjuk, milyen pokoli állapotok vezettek a tragédiához, külön felhívom a figyelmet a színpadon bóklászó farkaskutyára. Sympathy for the Devil, indeed.

Új, Commune című lemezéről az első klippel jelentkezett az utóbbi évek egyik legérdekesebb zenekara, a Goat. A vudu/okkult/busójárás tematikát pszichedelikus rockkal és afrobeattel keverő együttes a 'Hide From The Sun'-ban keleties témákat is megpenget. Teszik mindezt Svédországból, természetesen!

Amikor pár éve egy új, bizarr antológiáról jöttek hírek, miszerint egy monumentális filmben az ABC minden egyes betűjével készül egy fura rövidfilm a halálról, sokan váltak joggal izgatottá. Aztán mikor az ABCs Of Death kijött, a lelkesedés hamar elillant, mivel – néhány remek epizódtól eltekintve – a gyűjtemény az impozáns rendezők közreműködése ellenére is nagyrészt csalódásnak bizonyult. Ám most itt a franchise második része, újra 26 betűvel, betűnként egy-egy új rendezővel és rövidfilmmel. A színvonal pedig a közönség és a kritikusok szerint is meglepően magas, kár lett volna tehát idejekorán letenni erről az őrült koncepcióról. Az ABCs Of Death 2-ről jöjjön tehát egy kimerítő, masszív kritika. Igen, mind a 26 új epizódról.

*(A cikkben egy-két apró spoiler található!)*

A is for Amateur (E.L. Katz)

Erős kezdés, sztori egy bérgyilkosról, valamint hogy a dolgok soha nem úgy alakulnak, ahogy eltervezzük őket. A Cheap Thrills rendezőjétől látunk még hollywoodi kasszasikert, ebben szinte biztos vagyok, mert valószínűleg a kisujjából ki tudna rázni egy stílusos, de kommerszebb akció/thriller nagyjátékfilmet is.

Megérte azt a pár percet? Igen.

B is for Badger (Julian Barratt)

Megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy a Mighty Boosh után is van élet Julian Barratt számára. A pár éve tetszhalott, brit szürreális humorban alkotó Boosh páros öröksége ott kísért a B is For Badgerben is, melyben a rendező egy bunkó, öntelt természetfilmest alakít, aki hamar megkapja, amit megérdemel. Méghozzá egy mutáns borztól. Az epizód alatt két dolgon gondolkodtam el: nem kis meló lehetett ezt az egysnittes rövidfilmet előkészíteni, illetve, hogy mikor lett Barratt ilyen jóképű?

Megérte azt a pár percet? Abszolút!

C is for Capital Punishment (Julian Gilbey)

A saját törvényei szerint élő, önbíráskodó kis közösség általában hálás téma, valamint az antológia első igazán brutális halálát is itt kapjuk az arcunkba. A gond az, hogy a Capital Punishment túlzsúfolt, kapkodó darab, melynek valószínűleg jobbat tett volna egy 15-20 perces menetidő.

Megérte azt a pár percet? Miért is ne.

D is for Deloused (Robert Morgan)

A Quay-testvérek hatását hordozó animációs rövidfilm igazi (rém)álom-logika szerint építkező, szürreális borzalom, amiről ha megfeszülök, se tudom elmondani, miről szól. Lehet, hogy metaforikus, lehet, hogy csak undort és kényelmetlenséget hivatott kelteni, de egy biztos: nagyon hatásos.

Megérte azt a pár percet? Ha nem fogok vele álmodni, mindenképp.

E is for Equilibrium (Alejandro Brugués)

Két hajótörött férfi (az egyik kiköpött Rob Zombie) egy napon hölgytársaságot kap. Haláleset természetesen itt is történik. Humorosnak szánt, meglehetősen lapos epizód.

Megérte azt a pár percet? Nem igazán.

Ki állhatott volna be Brugués helyére? Mondjuk Calvin Reeder, napjaink legpszichedelikusabb, legkísérletezőbb horror-rendezője, aki rövidfilmekben erős csak igazán.

F is for Falling (Navot Papushado)

Problémás darab egy izraeli rendezőtől, problémás tematikával – ami természetesen az izraeli-palesztin konfliktus. Maga a film sem nagy szám, úgyhogy minden a témában megfogalmazott (és magamban megtartott) véleményemet félretéve válaszolhatok a kérdésre:

Megérte azt a pár percet? Inkább nem.

Ki állhatott volna be Papushado helyére? Shion Sono, olyan zseniális filmek rendezője, mint a Suicide Club vagy a Cold Fish. Az eredeti tervek szerint részt is vett volna a projektben, nagy csalódás, hogy végül lemaradt a vonatról.

G is for Grandad (Jim Hosking)

Ki a fene az a Jim Hosking, és miért nem hallottunk róla eddig?? Az ABCs 2 egyik legnagyobb húzása a viszonylag noname rendező beszervezése, hálás köszönetem a kurátoroknak! A Grandad egy pofonegyszerű, ráadásul idétlen történet egy nagyapáról és unokájáról, azonban elképesztően bizarr, a hetvenes évek Nagy-Britanniáját mesterien megidéző, mégis teljesen túlvilági hangulata a mezőny egyik legjobbjává emeli ezt az epizódot. Legalább két jéghideg, vérfagyasztó WTF pillanat garantált!

Megérte azt a pár percet? IGEN IGEN IGEN

H is for Head Games (Bill Plympton)

A veterán animációs legenda neve az egyik legismertebb a listán, akik a kilencvenes évek elején néztek MTV-t, azok egész biztos látták pár furcsa rövidfilmjét, melyek akkoriban rendszeresen futottak a csatornán (*insert „RÉGEN MINDEN JOBB VOLT” tirade here*). Plympton arzenálja ugyanaz maradt: groteszk, morbid metamorfózisok, furcsa dinamika, mindez jó adag cinizmussal. Aki csípi, nem fog csalódni, de meglepődni se.

Megérte azt a pár percet? Hát persze.

I is for Invincible (Erik Matti)

Végletekig eltúlzott, hisztérikus epizód egy 120 éves nagymamáról, és halálát kívánó, kapzsi örököseiről. Már-már a börleszk határát súrolja, de a rövid játékidő garantálja, hogy szórakoztató, és ne fárasztó legyen.

Megérte azt a pár percet? Azt a párat még bőven.

J is for Jesus (Dennison Ramalho)

Húúú, brazil ördögűzős meleg horror, lapáttal mért vallásos szimbolikával megspékelve? Ráadásul ÜZENET is van? Kemény dió. Nekem spec nem áll össze a kép, mi mire akar utalni ebben a rövidfilmben, de érdekes vállalás, az biztos, és elég jól is néz ki.

Megérte azt a pár percet? Hogyne.

K is for Knell (Kristina Buozyte és Bruno Samper)

Kristina Buozyte litván rendezőnő darabja az egész csomag legjobbja LEHETNE, ha a befejezése nem tűnne összecsapottnak, elhamarkodottnak, meg nem is igazán értem. Ám az álomszerű hangulat és képek így is az egyik legerősebb indulót adják a népes csapatban. Ezek után mindenképp meg kell néznem 2012-es játékfilmjét, az Aurora-t (angol cím: Vanishing Waves), ahogy a „hirtelen mindenki bekattan és gyilkolni kezd” (amúgy már többször feldolgozott) tematikára épülő Knell is elbírt volna egy hosszabb formátumot.

Megérte azt a pár percet? Sokkal többet megért volna.

L is for Legacy (Lancelot  Oduwa Imasuen)

Ugye mindenki látta már azokat a nevetséges, amatőr, afrikai filmplakátokat amerikai filmekről? Nos, ez a film ugyanilyen kínos, idétlen, nigériai változata a horrornak, csak sajnos kevésbé vicces. A gagyi CGI teszi teljessé az élményt. Egy igazi záptojás a brancsban!

Megérte azt a pár percet? Egyet sem.

Ki állhatott volna be Imasuen helyére? Jöjjön most egy magyar rendező, Pálfi György például – gondolom, nem kell részleteznem, hogy simán elférne a stáblistán. De biztos vagyok benne, hogy Horváth Ádám, a Szomszédok guruja is maradandót alkotott volna, ha szabadjára engedi a tőle megszokott éjfekete cinizmusát és mizantrópiáját.

M is for Masticate (Robert Boocheck)

Akárcsak az első résznél, az ABCs 2-nél is szabadon hagytak egy betűt, amire”pályázni” lehetett. Ennek a győztese a Masticate, egy klipszerű szösszenet, melynek poénját (már ha annak szánták), kábé a huszadik másodpercben kitaláltam. Amúgy teljesen rendben van, az ámokfutó főszereplőről pedig azt hittem, hogy a Fucked Up énekese, de utánanéztem, és nem ő az.

Megérte azt a pár percet? Nem osztott, nem szorzott, belefért.

N is for Nexus (Larry Fessenden)

Az egyik legnagyobb csalódást a Nexus okozta, pedig az epizód a jobbak közé sorolható. A gond az, hogy Larry Fessendentől sokkal többet vártam – a független horror egyik bíborosa már számos remekművet letett a műfaj asztalára, melyek közül a legzseniálisabb az 1995-ös Habit. Ám neki se jön össze mindig minden, például most sem – a tipikus, mesteri fessendeni vágás miatt azért dicsérni is lehet a kissé középszerű rövidfilmet.

Megérte azt a pár percet? Igen.

O is for Ochlocracy (Hajime Ohata)

Zombi-bíróság, ahol elítélik a zombigyilkosokat? Hogy tetszik az alapkoncepció? Nekem, bevallom, a tököm tele van már a zombifilmekkel és -sorozatokkal (meg már úgy ánblok a SOROZATOKKAL, de ez most mindegy), de ez a pár perces japán agymenés kifejezetten szórakoztató és üdítő (meg persze egy kissé nyomasztó) volt. Tanulság: egy egyéni csavar a legfáradtabb toposzt is messzire viheti.

Megérte azt a pár percet? Naná!

P is for P-P-P-P-Scary (Todd Rohal)

Biztos vagyok benne, hogy a legmegosztóbb epizódok egyike ez a fekete-fehér furcsaság, melynek már a címe hülyére veszi a nézőt. Részben fárasztó komédia a Marx-testvérek modorában, részben Forbidden Zone-szerű pszichedelikus őrület, ugyanakkor a korai, nyomasztó Lynch rövidfilmeket idéző rémálom is egyben. Sokan utálni fogják – nekem nagyon tetszett.

Megérte azt a pár percet? Nekem egészen biztosan.

Q is for Questionnaire (Rodney Ascher)

Vajon mire megy ki az ingyenes intelligencia-felmérés? Egy nagyon egyszerű ötlet, okos dramaturgiával – a kevesebb megint több.

Megérte azt a pár percet? Teljes mértékben.

R is for Roulette (Marvin Kren)

Amennyire ki nem állhatom a csavart egy játékfilm végén, annyira jól tud működni egy váratlan húzás egy rövidfilm vagy novella befejezéseként. Ebben az epizódban pedig kifejezetten elegáns csattanó van, arról nem is beszélve, hogy orosz rulettre építeni egy sztorit MINDIG jó húzás. Ráadásul a film hangulata kicsit még Fassbinder műveit is megidézi, úgyhogy meg lettem véve!

Megérte azt a pár percet? Natürlich!

S is for Split (Juan Martinez Moreno)

Alapvetően izgalmas home invasion rövidfilm, kár, hogy a csattanó itt kissé erőltetett. Mindenesetre profi munka, a szó jó értelmében.

Megérte azt a pár percet? Igen.

T is for Torture Porn (Soska nővérek)

Ismét Kakivárosba érkeztünk! Ostoba epizód, a botrányosan szar American Mary-t jegyző Soska nővérektől. Ennek el is mondom a sztoriját: pár faszi megalázós POV pornót forgatna egy lánnyal, aki egyszer csak átalakul szörnnyé és jól ellátja a bajukat. Ennyi. Micsoda kidolgozott ötlet, micsoda kódolt üzenet! Az egyik leglustább, leggyengébb rész mind a huszonvalahányból. (Mielőtt a gender police hímsovinizmussal vádolna: ha JÓ feminista horrort akarsz nézni, válaszd inkább a Womant Lucky McKee-től)

Megérte azt a pár percet? Szerinted?

Ki állhatott volna be a Soska nővérek helyére? Marina de Van (Dans ma peau), Claire Denis (Trouble Every Day)

U is for Utopia (Vincenzo Natali)

Natali vérprofi filmes, már a szó tévésorozatos/reklámos értelmében – azonban olyan alkotást, ami tetszett is volna, én még nem láttam tőle. Ez a kis darab is a tipikus komolykodó, ám semmitmondó (ld. még Kocka) filmkészítés iskolapéldája. Szóval Natali epizódjában van ez a bizonyos utópia, egy társadalom, ahol csak szép és egészséges emberek élnek, mert a csúnyákat kirekesztik. Ennyit tudunk meg. Hmmm, mély! Utolsó megjegyzés: garantált, hogy az egyik legnépszerűbb epizód lesz.

Megérte azt a pár percet? Jött és ment.

V is for Vacation (Jerome Sable)

A found footage zsánernek (ami mostanában egyre gyakrabban inkább Skype-horror) addig lesz létjogosultsága, amíg még ilyen király filmek készülnek. A sztoriról nem mondok semmit, bár inkább szituáció van itt, mint történet – és ez mégis bőven, bőven elég. Ez egy mestermű, komolyan. Rövid, beteg, sokkoló, jó eséllyel a lélegzeted is eláll. Bravó!

Megérte azt a pár percet? Nagyon megérte, bizony.

W is for Wish (Steven Kostanski)

Az egyik legfuribb epizódban két kissrác bekerül kedvenc akciófiguráik világába, ami nem teljesen olyan, ahogy elképzelték – valahol a He-Man univerzum és Dante Pokla keverékének írható le, főleg ha Dante rápróbál egy kis LSD-re is. Érdekes, egyéni epizód, jó látni, hogy még a duplavénél is tartogat meglepetéseket az antológia.

Megérte azt a pár percet? Meg.

X is for Xylophone (Alexandre Bustillo és Julien Maury)

Sajnos egy újabb Büdös Berci a csapatban. A francia rendezőpáros ünnepelt À l'intérieur (Inside) című filmje körüli felhajtást sem értettem igazán – korrekt, de túlértékelt filmnek tartottam, melyet pár polgárpukkasztó jelenet és Beatrice „Betty Blue” Dalle alakítása vitt el a hátán. A kultikus színésznő a főszereplője a harmatgyenge Xylophone-nak is, aminek a története annyira, DE ANNYIRA gagyi, hogy legszívesebben leírnám ide, nehogy bárki is kételkedjen az értékítéletemben. A kevesebb néha egyszerűen csak kevés.

Megérte azt a pár percet? Áhhh.

Ki állhatott volna be a franciák helyére? Az Antiviral alapján Brandon Cronenberg  ideális választás lett volna, egy, a fater korai munkáit idéző, stílusos rövidfilmmel.

Y is for Youth (Soichi Umezawa)

A japán őrületet csak a japánok tudják hozni, ebben a fejezetben pedig leszállítottak egy teherhajónyit. Egyfajta coming-of-age sztorival van dolgunk, a főhős egy kamaszlány, aki kisebb-nagyobb sérelmekért neheztel anyjára és nevelőapjára. A lány fantáziavilága, képzelgései nagyon fura, burjánzó, egyéni trükkfelvételeken kelnek életre, amik egy rövidfilm játékideje alatt még pont befogadhatóak. Az egyik legbizarrabb epizód, szó se róla.

Megérte azt a pár percet? Abszolút!

Z is for Zygote (Chris Nash)

Ismét egy ismeretlen név, aki ráadásul talán a legerősebb fejezetet hozta az ABC-be. Így kell lezárni egy antológiát: „meresztem a szemem, mit nézek” típusú elcseszett, beteg sztori egy nőről, és az ő 13 évig kihordott terhességéről. Többet nem árulok el, elég annyit tudni, hogy itt nincs bohóckodás, a trükkök már-már kényelmetlenül realisztikusak, a rendezés viszont stílusos és kifinomult. A body horrornak új királya van, a neve Chris Nash. Most pedig megyek és lezuhanyozom.

Megérte azt a pár percet? 13 évet is.

... a The Monster Club kínálatában több száz található, elsősorban a rádiózás hőskorából, teljesen ingyen. Az oldalon műsorok szerint bogarászhatunk, az írók között E.A. Poe, Arthur C. Clarke, Lovecraft, M.R. James, Bradbury, Saki és még sokan mások. Ha szereted a klasszikus horror és sci-fi novellákat, vagy az olyan sorozatokat, mint az eredeti Twilight Zone, és ismerkedni szeretni a rádiójátékok furcsa világával, mindenképp tegyél vele próbát. 

Ki gondolta volna, hogy Fekete György korábban punk rocker volt?? Bizonyítékként pár kép az MMA elnökéről, kitetoválva, teljesen átadva magát a buli hevének:

(Természetesen a képeken NEM Fekete György látható, hanem Dee Dee Ramone, aki pont múlt héten lett volna 63 éves, de sajnos 12 éve már az angyalok húzzák ki neki a csíkokat. Tehát még egyszer: FEKETE GYÖRGY SOHA NEM VOLT PUNK ROCKER.)

A tegnapi népszavazás eredménye szerint nem jött össze a nagy elszakadás, Skócia továbbra is „colonized by wankers” marad. Az elmúlt napokban rengeteg „leghíresebb/legjobb skót” lista és összeállítás futotta körbe az interneteket, a Yeah! Oh, Yeah! azonban szeret kínosan specifikus lenni. A népszavazás margójára tehát következzen egy gyorstalpaló furcsa, bizarr, kortárs skót könyvekből, ábécésorrendben.

Michael Faber: Under The Skin (2000)

Bizarr sci-fi egy galaktikus embervadászról, aki stopposokat rabol el, mert szülőbolygóján az emberhús igazi különlegességnek számít. A nemrég bemutatott, meglehetősen laza Jonathan Glazer-filmadaptáció kapcsán hallhattunk mostanában a könyvről. Míg a Nicolas Roeg hatását hordozó, pszichedelikus film főleg az identitás, elidegenedés és megértés témáját boncolgatja, a regény emellett szatirikus politikai parabola is

Alasdair Gray: Unlikely Stories , Mostly (1983)

A legendás skót író legméltatotabb műve a Lanark, belépőnek mégis ezt a novellagyűjteményt ajánlom. Történetek egy fiúról, aki hullócsillagot hord a zsebében, egy férfiról, aki kettéválik, egy másikról, akinek több száz kis ember él a fejében, a Nagy Viktoriánus Medvekultuszról, és így tovább. A stílus nyomokban mágikus realista, meseszerű, költői elemeket tartalmaz, személyes kedvencem, a The Comedy Of The White Dog (történet egy frigid nőkkel háló mitikus kutyáról), pedig Cortázar legfurább novelláit idézi fel.

Jackie Kay: Trombita (1998)

Az edinburgh-i írónő díjnyertes első regényének központi alakja egy ünnepelt jazz-trombitás, Joss Moody, akiről csak halála után derül ki a világ számára: valójában nő volt.  Hogy rejtegette valódi identitását évtizedeken át felesége? Hogy dolgozza fel a megdöbbentő tényt nevelt fia, aki világ életében abban a hitben élt, apja férfi? A könyvből megtudhatjuk. Bár a Trombita lezárása hagy némi kívánnivalót – sajnos nem tudja maradéktalanul beváltani azt az ígéretet, amit a könyv roppant feszült, lebilincselő első fele kínál -, erősen ajánlott olvasmány. Bár van magyar fordítás, ha tehetjük, eredeti nyelven olvassuk.

Alan Warner: Morvern Callar (1995)

Az idén 50 éves Alan Warner regényének címszereplője egy látszólag teljesen kiüresedett, fiatal skót lány. Morvern, miután író barátja karácsony táján öngyilkos lett, ahelyett, hogy bejelentené a rendőrségen, inkább bulizni megy. Később feldarabolja a holttestet, megszabadul tőle, lenyúlja hátrahagyott regényének kéziratát, saját nevén kiadatja, és új életet kezd. Ami nem igazán hoz több boldogságot a réginél. Több kritikus is Camus Közönyének főhőséhez hasonlította Morvernt, akit ha jobban meg akarunk érteni, érdemes filmen is megnéznünk. Samantha Morton alakítása Lynne Ramsay 2002-es filmjében élővé, plasztikussá varázsolja a regény végletekig szenvtelen, hideg sorait.

Irvine Welsh: The Acid House (1994)

Mivel a zseniális Trainspottingot úgyis mindenki ismeri. A korai Welsh-könyvek közül egyébként az összes ajánlott, mondhatni kötelező, egészen a 2002-es Pornóig, onnantól finoman szólva változó minőségű (akár egy regényen belül is) az edinburgh-i író prózája. Az Acid House gyűjtemény még klasszikus, vintage Welsh, őrült, meghökkentő novellákkal, valamint egyik legjobb művével, az ’A Smart Cunt’ kisregénnyel. A szereplők között természetesen fel-feltűnnek a jól ismert leith-i drogosok, alkeszek és futballhuligánok, akik úgy járkálnak ki-be Welsh könyveiben, mintha a Gyűrük Ura-mitológia skót, lepukkant változatát építgetné az író regényről regényre.

… nincs is túl sok egyébként. Ez pedig természetesen az 1973-as The Wicker Man, Robin Hardy filmje, a brit „rurális horror” egyik legjobbja. Főbb szerepekben Edward Woodward, Britt Ekland és Christopher Lee. 2006-ban a filmnek készült egy igen komikus remake-je is, Nicolas Cage híresen visszafogott alakításával, de ezt inkább hagyjuk.