„Ha be vagy baszva, ne énekeljél!” – tanácsolta egyik rajongója Paksi Endrének, az Ossian legendás, pont 14 évvel ezelőtti koncertjén. A ’Live in Debrecen’ néven elhíresült felvétel tanúsága szerint az összefüggéstelenül halandzsázó frontember épp dadaista korszakát élte – vagy csak egy itallal többet ivott a kelleténél koncert előtt. A soundcheck és a fellépés közötti hosszú, tétova időszak eltöltése, a bulira hangolódás, esetleg a lámpaláz leküzdésének problémája számos zenészt motivál alkoholos italok fogyasztására, tudatmódosító szerek használatára. Jó páran azonban tévés beszélgetésekre is úgy készülnek, mintha csak koncertezni mennének, vagy extravagáns életstílusuk (értsd: drogfüggőség, alkoholizmus) nem teszi számukra lehetővé, hogy összeszedett, épeszű ember látszatát keltsék egy többmilliós nézettségű talk show-ban. Jöjjön tehát 5 kínos, vicces, szomorú, klasszikus TV-szereplés legendás popzenészektől, akik elfogadták a Mármeghívót.

5. Ace Frehley (KISS) a The Tomorrow Show-ban, 1979

Aki még 2014-ben is KISS rajongó, az jó esetben elismeri, hogy a legkirályabb arc a zenekarban Space Ace Frehley szólógitáros volt, aki másként gondolja, azzal legyünk nagyon gyanakvóak. (Az eredeti dobossal, Peter Criss-szel sem volt semmi gond, de, könyörgöm, CICÁNAK VOLT MASZKÍROZVA.) A zenekar harmincvalahány albuma közül 4-5 kifejezetten jó, de lássuk be, az emberek sosem a zenéjéért szerették a KISS-t, hanem látványossága, zseniális koncepciója miatt. Ebbe a koncepcióba pedig nem fért bele egy stílusteremtő, ám mindig szomjas gitáros, aki ebben a 79-es tévéműsorban a "Spaceman" karaktert az "Enyhén Fárasztó Részeg" figurájával színesíti. Gene Simmons, az együttes seggfej basszusgitárosa üzletembere, aki nem mellesleg megrögzött absztinens, majd szét is robban a méregtől, mert Ace szemmel láthatóan éli is azokat a sorokat, melyeket ő csak énekel („I wanna rock & roll all nite / And party every day”). No meg mert sokszor a hangosan röhögcsélő részeg ember van előtérben helyette. Pár éven belül Ace repült is a zenekarból, majd a kilencvenes években visszatért, mikor újra a régi felállásban játszott a KISS. A gitáros azonban továbbra is szívesen nyúlt a pohárhoz és különböző tudatmódosító szerekhez, még ha a hivatalos kommüniké szerint fel is hagyott velük. Pár éven belül Ace repült is a zenekarból, immáron örökre.

4. David Bowie a Dick Cavett Show-ban, 1974

A Rock Kaméleonja 1974-ben már számos szerepen túl volt: a mod, a művész hippi, az androgün földönkívüli után itt épp a szipogó, ideges, Masszív Kokainfüggő figuráját formálja meg. A gond az, hogy erre a szerepére (hivatalosan: The Thin White Duke) ’method acting’ módszerrel készült fel. Bowie jó néhány évet töltött konstans kokainmámorban a hetvenes évek közepén, mely idő alatt saját bevallása szerint alig evett, viszont rengeteg tejet ivott, nem utolsó sorban pedig majdnem meghalt. Ez az 1974-es tévéfelvétel a Diamond Dogs és a Young Americans lemezek megjelenése között készült, és még csak nem is Bowie függésének abszolút mélypontját dokumentálja: az két évvel későbbre, a Station To Station album felvételére datálható. Ha két jó dolgot említhetünk az énekes addikciója kapcsán, az egyik a fent említett zseniális album, a másik az, hogy sikerült kilábalnia belőle.

3. Alice Cooper  a The Tomorrow Show-ban, 1981

Alice-t a közvélekedés hajlamos az utóbbi évtizedekben kiadott albumai miatt középutas, klisés hard rock előadónak besorolni, aki ráadásul golfozik, republikánus, absztinens, újjászületett keresztény – még ha minden koncerten le is fejezteti magát, ez bizony nagyon nem rock & roll. Azonban 1973 előtt az eredeti Alice Cooper zenekar (igen, akkor még zenekar volt) az egyik legvadabb, legőrültebb, legkaotikusabb együttes volt, akik punkságban a New York Dolls-t is kenterbe verték, korai fellépéseikhez képest pedig még az MC5 is budai zsúrfiúk gyülekezetének tűnt. Az évek során aztán Alice alkoholista lett, egyre gyengébb szólólemezeket adott ki, majd „minden mindegy” alapon rácsúszott a kokainra is. A tényt, hogy pár évig úgy szívta a kólát mint a cracket („freebasing”), csak az idén megjelent, remek Super Duper Alice Cooper dokumentumfilmben vallotta be először, bár a fenti video alapján azért ezt nem volt nehéz kitalálni. Noha semmi botrányos, megdöbbentő nem történik Tom Snyder 1981-es műsorában, csóri Alice annyira ramatyul néz ki, hogy az embernek megesik rajta a szíve. Egy beteg, csont és bőr, ázott kismadár, aki az Under My Wheels-t is ülve énekli. A korai Alice Cooperhez képest sokkoló, szomorú látvány. Jó hír: Alice pár évvel később rendbe szedte magát, rossz hír: azóta is borzalmas lemezekkel rombolja csodálatos korai életművét.

2. Serge Gainsbourg vs. Whitney Houston a Champs-Élysées műsorban, 1986

Na ez már a gyémántkemény, Paksi Endre-szintű bebaszás kategória, csak annál sokal kínosabb. Mindösszesen két perc és pár odavetett mondat kell csak a jó öreg Serge-nek, hogy komplett idiótát csináljon magából. Persze előtte rendesen kellett hozzá innia, mondjuk néhány évtizedet – ezt a fajta a delíriumot, ami Gainsbourg hangjából, mozdulataiból, arcáról, lényéből sugárzik, nem osztogatják puszira. Ha őszinték akarunk lenni, az úttörő dalszerző zseni, a Melody Nelson és számos egyéb mestermű megalkotója, Charlotte Gainsbourg apukája leginkább egy Mónika-show szereplőre hasonlít ezen a felvételen. Szóval ez a vén kujon, egész pontosan ÖTVEN MÁSODPERCCEL AZUTÁN, hogy bemutatták neki a fiatal Whitney Houstont, egy nagy költségvetésű, fényes tévéműsorban, népes közönség előtt kijelenti: meg akarja baszni őt. Serge! Hova gondoltál! Ez még egy pornófilmben is feszített tempó! Szegény Whitney profin reagálta le az explicit közeledést, de – mint azt Michel Drucker, a show házigazdája később elmesélte – a színfalak mögött természetesen őrjöngött, majd a Variety magazinban azt nyilatkozta, nem hiszi el, hogy létezhet ilyen műsor.

1. James Brown KEGYETLENÜL szétcsúszva a CNN-en, élő adásban, 1988

Gondolom senki nem lepődik meg, hogy a lista élén ez a jól ismert felvétel végzett. De nincs is ennél viccesebb, egy örök klasszikus, melyen sokadik nézésre is nevetni, ámuldozni kell! A Soul Keresztapjával Sonya Friedman próbált meg interjút készíteni a CNN-en 1988-ban, miután Brownt feltételesen szabadlábra helyezték - a vád szerint egy vascsővel ment neki feleségének, illetve rá is lőtt. Ez azonban nem aggasztotta az akkoriban alkohol- és PCP-mámorban tobzódó énekest. „I feel good!”- idézi legnagyobb slágerét többször is, és valóban úgy is tűnik, mint aki remekül érzi magát. A többször spontán dalra fakadó, egyszerre felpörgött és teljesen szétcsúszott Brown fejében valószínűleg az évszázad bulija zajlott épp, pont egy élő tévéinterjú alatt. A furcsa szituációt példásan kezelő Friedman minden tiszteletet megérdemel, kemény menet volt. Az élő adás varázsa!

78 évesen elhunyt az egyik legsármosabb, legkellemesebb orgánumú magyar színész, Sztankay István. Emlékül álljon itt az 1980-as Óz, a nagy varázsló, minden idők legjobb magyar meselemeze. Az Oroszlán a művész felejthetetlen hangján szólal meg.

Nagyon jó a hangjáték zenéje is, Victor Máté szerezte, proto-Aphex Twin/WARP Records analóg szintivarázs.

A bejegyzés címe megtévesztő lehet: nem kritikát szándékozom írni az ír zenekar új albumáról, sőt meg sem fogom hallgatni – ennél kevés biztosabb dolog van rohanó, kizökkent világunkban. Az, hogy én személy szerint mit gondolok a U2 ZENÉJÉRŐL, jelen esetben teljesen irreleváns. Az utóbbi évek (évtizedek) visszajelzéseit követve egyre nyilvánvalóbb, hogy a közönség igen nagy része szintén inkább intézményként, jelenségként ítéli meg a zenekart (elsősorban Bonót, természetesen), melynek üzleti húzásai, politikai, karitatív és egyéb akciói már jócskán háttérbe szorítják az együttes utóbbi 20 évének zenei munkásságát.

A sztorit mára mindenki ismeri: pár napja az Apple bemutatta az iPhone 6-ot, amit promócióként ingyenes, vadonatúj U2 albummal, a Songs Of Innocence-szel  támogatott meg. Az új Apple termékek eleve megosztják a publikumot – a készülékek fogadtatása finoman szólva is ambivalens -, de hogy választásuk a kampányhoz pont az ír zenekarra esett, csak ront a helyzeten. Ha a lehető legobjektívebbek, sőt, legjóindulatúbbak akarunk lenni, akkor is tény: a U2 a világ egyik legmegosztóbb zenekara. Kevés olyan együttes van, amelynek fanatikus rajongótábora mellett fanatikus gyűlölőtábora is van. Erről pedig nem The Edge, vagy az a másik két figura, hanem nagyrészt a zenekar frontembere, Bono Vox tehet.

Az énekes karakterfejlődése némiképp segít megérteni, miért is a heves ellenszenv. A nyolcvanas évek elején Bonót focistafrizurás, lánglelkű ír lázadóként ismerte meg a világ, aki esetlen mozgással és hatalmas pátosszal nyerte meg az erre fogékonyak szívét. Az amerikai sikerek során kovbojjá, a beláthatatlan prérik vándorává transzformálódott, aki továbbra is a világ jobbá tételéért, sőt talán egyenesen megváltásáért fáradozik. A kilencvenes évek fordulóján aztán meglépte karrierje legmerészebb húzását: Brian Eno kreatív felügyeletével megszületett új alteregója, a „Légy”. Ez a dekadens, cinikus karakter uralta az Achtung Baby és Zooropa albumokat – melyek sokak szerint a U2 diszkográfia legjobban sikerült darabjai. És ezután kezdődtek az igazi gondok.

"Let him who hath understanding reckon the number of the beast"

Adva volt egy énekes, aki volt már ír lázadó, puszták vándora, világ jótevője, és kiábrándult hedonista – hogyan tovább? Bono ahelyett, hogy új imidzset vett volna fel (mondjuk tűzoltó, pincér, ketrecharcos, stb.), megpróbálta szintetizálni a karitatív Messiás és a nagyvilági playboy szerepét. Egyfajta bulizós,  yachtos Big Spender Teréz anya lett, aki ugyanakkor karizmájával és befolyásával bejáratos a legfelsőbb politikai és egyházi körökbe, kinek már megjelenése és pár szava milliók figyelmét fordítja a Világ Égető Gondjaira. A mamutcégekhez és megvetett politikusokhoz dörgölőzés mellett  megalomán turnék, fáradt lemezek és hatalmas ego jellemezte Bonót és zenekarát – a zenekar iránti elkeseredett gyűlölet már-már mozgalommá szerveződött. Az együttes megszellőztetett simlis pénzügyei és adőmanőverei pedig számos hithű rajongót is a U2 ellen fordítottak. Képzeljük el, milyen felháborodást váltana ki, ha Geszti Péterről vagy Czutor Zoltánról kiderülne, az NKA-tól kapott támogatást új mesterműveik megírása helyett kurvákra és kólára költenék – az ír lázadóknak ez természetesen nem pálya. A U2 többmilliárdos bevételtől vonta meg imádott szülőhazáját, azzal hogy Írország helyett (a kedvezőbb feltételek miatt, természetesen) Hollandiában adózott, karitatív akcióikkal elsősorban saját magukat segélyezték, a környezetvédelem ügyét pedig magánrepülők és esztelen gigaturnék helyett a feloszlással tudták volna legjobban támogatni. Emellett pedig ott van Bono feje is, ugye. Erről is kell beszélnünk. Mert az álszentség és a sikkasztás mellett a Bono elleni szenvedélyes gyűlölet egyik gyújtópontja az énekes nyaka felett található. Az a fajta nárcisztikus, önelégült, kicsit kiégett, kicsit ostoba arcberendezés, melyet remekül felerősít a sok ízléstelen, divatjamúlt napszemüveg. Az eddig felsorolt objektív, szikár tényekhez pedig hadd fűzzek egy személyes véleményt: Bonónak egész egyszerűen rémesen tenyérbemászó feje van.

Az Apple tehát bevállalta, hogy az egyik legmegosztóbb zenekarral promótálja új szériáját, amit sem a sajtó, sem a publikum nem fogadott tapsikolva. Az új U2 album létezésének TÉNYE már sokakat felháborított, mások az Apple ítélőképességét kritizálják. A Songs Of Innocence ugyanis minden iTunes könyvtárban ott landolt kéretlenül, túlzás nélkül hatalmas felháborodást keltve ezzel. A reakciók az Apple és a U2 közös ajándékára trending téma lett a Twitteren: van aki szomorúan fogadta, van aki káromkodva, dühösen köszönte meg, volt aki ahhoz hasonlította a felfedezés élményét, mint amikor észrevesszük, hogy a macska döglött egeret hagyott a konyha közepén. (Számos vicces reakciót olvashatunk itt és itt.) Egy-két napon belül pedig már a „hogy szabadítsd meg az iPhone-odat attól a U2 albumtól” jellegű cikkektől hemzsegett az internet, aki még nem törölte ki az albumot az iTunes-ból, az minél hamarabb kattintson ide vagy ide, és kövesse az utasításokat.

Akit pedig az is érdekel, milyen maga az album: ez az eddigi legjobb kritika az új U2 lemezről. (UPDATE: ez a 2009-es lemez, kösz Yclisse)

Az utóbbi hónapok egyik legviccesebb/legszomorúbb sztoriját minden kétséget kizáróan Szennyai Mária szolgáltatta. A hölgy, kiről még nem tudjuk eldönteni, hogy teljesen őrült, vagy egyfajta modern Charlie Kaufman, ki magát – többek között -  22 Oscar-díjas filmművésznek tartja, évek óta építi imidzsét. Jelenleg pedig a III. kerület polgármestere szeretne lenni.

Ha az egykori színésznő nem az idei önkormányzati választásokon indulna, kevesen figyeltek volna fel rá. Pedig Szennyai Mária már korábban is szerepelt a hírekben: 2012-ben a a Nemzeti Színház igazgatói posztjára beadott mindösszesen négy(!) elbírálandó pályázatból  az egyik az övé volt. A beadvány, melyben a művésznő többek között Jack Nicolsonra (sic) és Mel Gibsonra, mint színésztársaira hivatkozott, akkoriban senkinek nem szúrt szemet, ahogy a már provokatívan dilettáns, helyesírási hibáktól hemzsegő megfogalmazás sem. A pályázat annak rendje és módja szerint versenyeztetve lett. Bár az IMDB és a józan ész akkor is létezett, Szennyai valós jelöltté avanzsált, Alföldi, Hídvégi és Vidnyánszky mellett.

„22 Oscar-díj”

Ha a 444.hu interjúja – melyben az óbudai polgármester-jelölt konkrétan Jodie Fosternek, a Bárányok hallgatnak főszereplőjének ismeri el magát – furcsa, humoros perceket szerez, mindenképp bogarásszuk át a képviselőjelölt Wikipedia szerkesztői vitaoldalát is. A cikkben említett, George Bush által adományozott Oscar–díj megkérdőjelezése mellett itt komoly, több mint négy évet felívelő vita olvasható. Az ellenfelek: a róla szóló szócikket sajátjának tekintő, azt pszichedelikus/abszurd/szürreális adatokkal rendszeresen bombázó Szennyai Mária, és a példásan toleráns, ám résen lévő Wiki-szerkesztők.

Az igazán bizarra éhesek azonban kezdhetik Szennyai Mária évek óta vezetett blogjával is. Egyfajta parallel univerzum tárul itt fel, ahol a művésznő 300 milliós adománnyal támogatja a Nemzeti Színház felépülését (melynek később 49 %-ban tulajdonosa), ahol az éjszakai tévéreklámokban pedofil szexet hirdetnek (ráadásul a művésznő ismeri is szegény kislányokat), vagy ahol Gorbacsov haza akarja vinni őt magával, de Mária nem megy.

Ez a fajta paranoid, megbabonázó, Philip K. Dick-szerű miszticizmus hatja át Szennyai Mária jó négyéves dokumentált mítoszteremtő munkásságát, mely vagy komoly orvosi eset, vagy korunk egyik legnagyobb konceptuális művészét takarja. A végeredmény mindenképp lenyűgöző és szórakoztató, az igazi hülyék pedig azok, akik összegyűjtötték neki a szükséges aláírásokat az önkormányzati választásokra. Bár nem biztos: ha ott laknék, én rá szavaznék, csak hogy lássam mi lesz, ha mégis megnyeri. Volt a III. kerületben már vállalhatatlanabb, nyíltan homofób polgármester is, például.