Az utóbbi pár hétben több alkalommal is a zenei sajtó híreibe került Scott Walker, aki (bár korábban akár tíz évekre is eltűnt), 71 évesen karrierje egyik legaktívabb korszakát éli. A Sunn O))) drone metal zenekarral közösen készített, Soused című albuma a jövő héten jelenik meg, a napokban pedig hivatalossá vált: Scott a zeneszerzője a Robert Pattinson főszereplésével készülő The Childhood Of A Leader című filmnek. (A rendező Brady Corbet, aki fiatal kora ellenére már Haneke és Lars Von Trier filmekben is szerepelt, két éve pedig a Simon Killerben nyújtott zseniális alakítást)

De ki is ez a Scott Walker? – kérdezhetnénk kicsit Réz Andrásosan, joggal, hiszen hazánkban korántsem övezi olyan kultikus tisztelet, mint amit több mint 50 éves pályafutása során a világ civilizáltabb részein kivívott magának. David Bowie, Brian Eno, Jarvis Cocker, Marc Almond, Jim O’Rourke, Robert Plant, Damon Albarn, Alex Turner (Arctic Monkeys) – csak néhány név Scott híresebb rajongói közül, Julian Cope pedig az énekes/dalszerző tehetségét nemes egyszerűséggel Isteni Géniusznak titulálta. A kritikusok általában az „enigmatikus” eposzi jelzővel illetik, ami mind zenéjére, mind karrierjére igaz. Scott ugyanis az évek során tinilányok bálványából mára avantgárd, kísérletező zenésszé avanzsált.

A Noel Scott Engel néven, Amerikában született zenész a hatvanas évek közepén költözött Angliába a Walker Brothers zenekarral, akik természetesen – akárcsak a jó tíz évvel később alakult Ramones – soha nem voltak testvérek. A szigetországban hatalmas sikereket értek el Phil Spectoros hangzású, 2-3 perces slágereikkel (ha mást nem, a Sun Ain’t Gonna Shine Anymore-t még itthon is mindenki ismeri), egy időben rajongóklubjuk még a Beatles-énél is több tagot számlált. A három jóképű fiatalembert szétszedték a lányok, Scott azonban szakított időt az európai művészfilmek és az egzisztencialista irodalom iránti hódolatának is. A tinibálvány szerepbe belefáradt énekes végül szólópályára lépett, 1967 és 1969 között négy albumot adott ki, az első hármon saját számok mellett feldolgozások (pl. Jacques Brel dalok) is szerepeltek, a negyedik viszont már csak saját szerzeményekből állt. Az albumok egyszerre voltak tradicionálisak és nyugtalanítóak, a nagyzenekari hangszerelésbe nem ritkán hitchcocki hangulat úszott be, Scott pedig komor, de egyben ironikus pátosszal prezentálta hol elégikus, hol meghökkentően bizarr szövegeit. Miután a pszichodrámára sajnos egyre kevésbé volt vevő korábbi rajongótábora, a kiábrándult Scott megélhetési okokból a 70-es évek elején összedobott pár feldolgozáslemezt, melyek annyira gyengék lettek, hogy a mai napig legszívesebben kiradírozná őket életművéből.

Pusztán anyagi megfontolások vezettek a Walker Brothers 1975-ös újjáalakulásához is, ami azonban mégis Scott karrierjének egyik mérföldkövének bizonyult. Két középutas, kommersz album után 1978-ban kijött a Nite Flights, melynek négy Engel szerzeményén feszült, bezorkult hangulat uralkodik, a hadifoglyok kínzását dalba öntő The Electrician pedig egyenesen fenyegető. Egy új Scott született ebben a pár számban, aki innentől csak egyre furcsább, felderítetlen területek felé vette az irányt. Azonban az új lemezek nem jöttek könnyen. A koncertezéssel már a hetvenes években felhagyó zenész legközelebb 1984-ben jelentetett meg új albumot, majd még hosszabb, 11 éves szünet következett az 1995-ös Tilt-ig. A köztes időkben pedig Scott rengeteget piált, naphosszat ücsörgött kedvenc kocsmáiban, és állítólag festegetett - csak sajnos nem képeket, hanem lakásokat, házakat, hogy eltartsa magát. A kortárs zenébe hajló, disszonáns és rémisztő Tilt kritikai sikere, valamint a zenész iránt újra feltámadt érdeklődés ellenére újabb 11 éves szünet jött. A 2006-ban megjelent The Drift idején azonban már tényleg boldog-boldogtalan Scott rajongónak vallotta magát Robbie Williams-től az Opeth progresszív metal zenekar énekeséig, a sajtó pedig csak szuperlatívuszokban volt hajlandó írni az öntörvényű legendáról. És bár a lemez morbid, horrorisztikus világa másra engedett következtetni (az egyik számban például egy disznótetem püfölése szolgál ütőhangszerként), úgy tűnt Scott rendbe jött, végleg legyőzte alkoholizmusát, nagy ritkán még interjút is hajlandó volt adni, valamint gyakran feltűnt London utcáin biciklijén, mélyen szemébe húzott baseball-sapkájában. A 2012-es, hasonló szellemben fogant Bish Bosch óta (a hangszerparkot ezen az albumon fingással gazdagította), pedig úgy tűnik, Scott kifejezetten belehúzott: mindenkit meglepett a hír, hogy 6-12 év várakozás helyett már idén két projektet is összehoz. Egy friss interjú alapján pedig az sem lehetetlen, hogy élő fellépéseket is vállal majd a Sunn O)))-val, ha úgy hozza kedve.

 Addig is, álljon itt egy playlist, mely Scott eddigi karrierjét foglalja össze, a hatvanas évekbeli szólóalbumaitól kezdve, a hetvenes évekbeli Walker Brothers újjáalakuláson át, az utóbbi 30 év avantgárd kompozícióiig.