Amikor pár éve egy új, bizarr antológiáról jöttek hírek, miszerint egy monumentális filmben az ABC minden egyes betűjével készül egy fura rövidfilm a halálról, sokan váltak joggal izgatottá. Aztán mikor az ABCs Of Death kijött, a lelkesedés hamar elillant, mivel – néhány remek epizódtól eltekintve – a gyűjtemény az impozáns rendezők közreműködése ellenére is nagyrészt csalódásnak bizonyult. Ám most itt a franchise második része, újra 26 betűvel, betűnként egy-egy új rendezővel és rövidfilmmel. A színvonal pedig a közönség és a kritikusok szerint is meglepően magas, kár lett volna tehát idejekorán letenni erről az őrült koncepcióról. Az ABCs Of Death 2-ről jöjjön tehát egy kimerítő, masszív kritika. Igen, mind a 26 új epizódról.

*(A cikkben egy-két apró spoiler található!)*

A is for Amateur (E.L. Katz)

Erős kezdés, sztori egy bérgyilkosról, valamint hogy a dolgok soha nem úgy alakulnak, ahogy eltervezzük őket. A Cheap Thrills rendezőjétől látunk még hollywoodi kasszasikert, ebben szinte biztos vagyok, mert valószínűleg a kisujjából ki tudna rázni egy stílusos, de kommerszebb akció/thriller nagyjátékfilmet is.

Megérte azt a pár percet? Igen.

B is for Badger (Julian Barratt)

Megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy a Mighty Boosh után is van élet Julian Barratt számára. A pár éve tetszhalott, brit szürreális humorban alkotó Boosh páros öröksége ott kísért a B is For Badgerben is, melyben a rendező egy bunkó, öntelt természetfilmest alakít, aki hamar megkapja, amit megérdemel. Méghozzá egy mutáns borztól. Az epizód alatt két dolgon gondolkodtam el: nem kis meló lehetett ezt az egysnittes rövidfilmet előkészíteni, illetve, hogy mikor lett Barratt ilyen jóképű?

Megérte azt a pár percet? Abszolút!

C is for Capital Punishment (Julian Gilbey)

A saját törvényei szerint élő, önbíráskodó kis közösség általában hálás téma, valamint az antológia első igazán brutális halálát is itt kapjuk az arcunkba. A gond az, hogy a Capital Punishment túlzsúfolt, kapkodó darab, melynek valószínűleg jobbat tett volna egy 15-20 perces menetidő.

Megérte azt a pár percet? Miért is ne.

D is for Deloused (Robert Morgan)

A Quay-testvérek hatását hordozó animációs rövidfilm igazi (rém)álom-logika szerint építkező, szürreális borzalom, amiről ha megfeszülök, se tudom elmondani, miről szól. Lehet, hogy metaforikus, lehet, hogy csak undort és kényelmetlenséget hivatott kelteni, de egy biztos: nagyon hatásos.

Megérte azt a pár percet? Ha nem fogok vele álmodni, mindenképp.

E is for Equilibrium (Alejandro Brugués)

Két hajótörött férfi (az egyik kiköpött Rob Zombie) egy napon hölgytársaságot kap. Haláleset természetesen itt is történik. Humorosnak szánt, meglehetősen lapos epizód.

Megérte azt a pár percet? Nem igazán.

Ki állhatott volna be Brugués helyére? Mondjuk Calvin Reeder, napjaink legpszichedelikusabb, legkísérletezőbb horror-rendezője, aki rövidfilmekben erős csak igazán.

F is for Falling (Navot Papushado)

Problémás darab egy izraeli rendezőtől, problémás tematikával – ami természetesen az izraeli-palesztin konfliktus. Maga a film sem nagy szám, úgyhogy minden a témában megfogalmazott (és magamban megtartott) véleményemet félretéve válaszolhatok a kérdésre:

Megérte azt a pár percet? Inkább nem.

Ki állhatott volna be Papushado helyére? Shion Sono, olyan zseniális filmek rendezője, mint a Suicide Club vagy a Cold Fish. Az eredeti tervek szerint részt is vett volna a projektben, nagy csalódás, hogy végül lemaradt a vonatról.

G is for Grandad (Jim Hosking)

Ki a fene az a Jim Hosking, és miért nem hallottunk róla eddig?? Az ABCs 2 egyik legnagyobb húzása a viszonylag noname rendező beszervezése, hálás köszönetem a kurátoroknak! A Grandad egy pofonegyszerű, ráadásul idétlen történet egy nagyapáról és unokájáról, azonban elképesztően bizarr, a hetvenes évek Nagy-Britanniáját mesterien megidéző, mégis teljesen túlvilági hangulata a mezőny egyik legjobbjává emeli ezt az epizódot. Legalább két jéghideg, vérfagyasztó WTF pillanat garantált!

Megérte azt a pár percet? IGEN IGEN IGEN

H is for Head Games (Bill Plympton)

A veterán animációs legenda neve az egyik legismertebb a listán, akik a kilencvenes évek elején néztek MTV-t, azok egész biztos látták pár furcsa rövidfilmjét, melyek akkoriban rendszeresen futottak a csatornán (*insert „RÉGEN MINDEN JOBB VOLT” tirade here*). Plympton arzenálja ugyanaz maradt: groteszk, morbid metamorfózisok, furcsa dinamika, mindez jó adag cinizmussal. Aki csípi, nem fog csalódni, de meglepődni se.

Megérte azt a pár percet? Hát persze.

I is for Invincible (Erik Matti)

Végletekig eltúlzott, hisztérikus epizód egy 120 éves nagymamáról, és halálát kívánó, kapzsi örököseiről. Már-már a börleszk határát súrolja, de a rövid játékidő garantálja, hogy szórakoztató, és ne fárasztó legyen.

Megérte azt a pár percet? Azt a párat még bőven.

J is for Jesus (Dennison Ramalho)

Húúú, brazil ördögűzős meleg horror, lapáttal mért vallásos szimbolikával megspékelve? Ráadásul ÜZENET is van? Kemény dió. Nekem spec nem áll össze a kép, mi mire akar utalni ebben a rövidfilmben, de érdekes vállalás, az biztos, és elég jól is néz ki.

Megérte azt a pár percet? Hogyne.

K is for Knell (Kristina Buozyte és Bruno Samper)

Kristina Buozyte litván rendezőnő darabja az egész csomag legjobbja LEHETNE, ha a befejezése nem tűnne összecsapottnak, elhamarkodottnak, meg nem is igazán értem. Ám az álomszerű hangulat és képek így is az egyik legerősebb indulót adják a népes csapatban. Ezek után mindenképp meg kell néznem 2012-es játékfilmjét, az Aurora-t (angol cím: Vanishing Waves), ahogy a „hirtelen mindenki bekattan és gyilkolni kezd” (amúgy már többször feldolgozott) tematikára épülő Knell is elbírt volna egy hosszabb formátumot.

Megérte azt a pár percet? Sokkal többet megért volna.

L is for Legacy (Lancelot  Oduwa Imasuen)

Ugye mindenki látta már azokat a nevetséges, amatőr, afrikai filmplakátokat amerikai filmekről? Nos, ez a film ugyanilyen kínos, idétlen, nigériai változata a horrornak, csak sajnos kevésbé vicces. A gagyi CGI teszi teljessé az élményt. Egy igazi záptojás a brancsban!

Megérte azt a pár percet? Egyet sem.

Ki állhatott volna be Imasuen helyére? Jöjjön most egy magyar rendező, Pálfi György például – gondolom, nem kell részleteznem, hogy simán elférne a stáblistán. De biztos vagyok benne, hogy Horváth Ádám, a Szomszédok guruja is maradandót alkotott volna, ha szabadjára engedi a tőle megszokott éjfekete cinizmusát és mizantrópiáját.

M is for Masticate (Robert Boocheck)

Akárcsak az első résznél, az ABCs 2-nél is szabadon hagytak egy betűt, amire”pályázni” lehetett. Ennek a győztese a Masticate, egy klipszerű szösszenet, melynek poénját (már ha annak szánták), kábé a huszadik másodpercben kitaláltam. Amúgy teljesen rendben van, az ámokfutó főszereplőről pedig azt hittem, hogy a Fucked Up énekese, de utánanéztem, és nem ő az.

Megérte azt a pár percet? Nem osztott, nem szorzott, belefért.

N is for Nexus (Larry Fessenden)

Az egyik legnagyobb csalódást a Nexus okozta, pedig az epizód a jobbak közé sorolható. A gond az, hogy Larry Fessendentől sokkal többet vártam – a független horror egyik bíborosa már számos remekművet letett a műfaj asztalára, melyek közül a legzseniálisabb az 1995-ös Habit. Ám neki se jön össze mindig minden, például most sem – a tipikus, mesteri fessendeni vágás miatt azért dicsérni is lehet a kissé középszerű rövidfilmet.

Megérte azt a pár percet? Igen.

O is for Ochlocracy (Hajime Ohata)

Zombi-bíróság, ahol elítélik a zombigyilkosokat? Hogy tetszik az alapkoncepció? Nekem, bevallom, a tököm tele van már a zombifilmekkel és -sorozatokkal (meg már úgy ánblok a SOROZATOKKAL, de ez most mindegy), de ez a pár perces japán agymenés kifejezetten szórakoztató és üdítő (meg persze egy kissé nyomasztó) volt. Tanulság: egy egyéni csavar a legfáradtabb toposzt is messzire viheti.

Megérte azt a pár percet? Naná!

P is for P-P-P-P-Scary (Todd Rohal)

Biztos vagyok benne, hogy a legmegosztóbb epizódok egyike ez a fekete-fehér furcsaság, melynek már a címe hülyére veszi a nézőt. Részben fárasztó komédia a Marx-testvérek modorában, részben Forbidden Zone-szerű pszichedelikus őrület, ugyanakkor a korai, nyomasztó Lynch rövidfilmeket idéző rémálom is egyben. Sokan utálni fogják – nekem nagyon tetszett.

Megérte azt a pár percet? Nekem egészen biztosan.

Q is for Questionnaire (Rodney Ascher)

Vajon mire megy ki az ingyenes intelligencia-felmérés? Egy nagyon egyszerű ötlet, okos dramaturgiával – a kevesebb megint több.

Megérte azt a pár percet? Teljes mértékben.

R is for Roulette (Marvin Kren)

Amennyire ki nem állhatom a csavart egy játékfilm végén, annyira jól tud működni egy váratlan húzás egy rövidfilm vagy novella befejezéseként. Ebben az epizódban pedig kifejezetten elegáns csattanó van, arról nem is beszélve, hogy orosz rulettre építeni egy sztorit MINDIG jó húzás. Ráadásul a film hangulata kicsit még Fassbinder műveit is megidézi, úgyhogy meg lettem véve!

Megérte azt a pár percet? Natürlich!

S is for Split (Juan Martinez Moreno)

Alapvetően izgalmas home invasion rövidfilm, kár, hogy a csattanó itt kissé erőltetett. Mindenesetre profi munka, a szó jó értelmében.

Megérte azt a pár percet? Igen.

T is for Torture Porn (Soska nővérek)

Ismét Kakivárosba érkeztünk! Ostoba epizód, a botrányosan szar American Mary-t jegyző Soska nővérektől. Ennek el is mondom a sztoriját: pár faszi megalázós POV pornót forgatna egy lánnyal, aki egyszer csak átalakul szörnnyé és jól ellátja a bajukat. Ennyi. Micsoda kidolgozott ötlet, micsoda kódolt üzenet! Az egyik leglustább, leggyengébb rész mind a huszonvalahányból. (Mielőtt a gender police hímsovinizmussal vádolna: ha JÓ feminista horrort akarsz nézni, válaszd inkább a Womant Lucky McKee-től)

Megérte azt a pár percet? Szerinted?

Ki állhatott volna be a Soska nővérek helyére? Marina de Van (Dans ma peau), Claire Denis (Trouble Every Day)

U is for Utopia (Vincenzo Natali)

Natali vérprofi filmes, már a szó tévésorozatos/reklámos értelmében – azonban olyan alkotást, ami tetszett is volna, én még nem láttam tőle. Ez a kis darab is a tipikus komolykodó, ám semmitmondó (ld. még Kocka) filmkészítés iskolapéldája. Szóval Natali epizódjában van ez a bizonyos utópia, egy társadalom, ahol csak szép és egészséges emberek élnek, mert a csúnyákat kirekesztik. Ennyit tudunk meg. Hmmm, mély! Utolsó megjegyzés: garantált, hogy az egyik legnépszerűbb epizód lesz.

Megérte azt a pár percet? Jött és ment.

V is for Vacation (Jerome Sable)

A found footage zsánernek (ami mostanában egyre gyakrabban inkább Skype-horror) addig lesz létjogosultsága, amíg még ilyen király filmek készülnek. A sztoriról nem mondok semmit, bár inkább szituáció van itt, mint történet – és ez mégis bőven, bőven elég. Ez egy mestermű, komolyan. Rövid, beteg, sokkoló, jó eséllyel a lélegzeted is eláll. Bravó!

Megérte azt a pár percet? Nagyon megérte, bizony.

W is for Wish (Steven Kostanski)

Az egyik legfuribb epizódban két kissrác bekerül kedvenc akciófiguráik világába, ami nem teljesen olyan, ahogy elképzelték – valahol a He-Man univerzum és Dante Pokla keverékének írható le, főleg ha Dante rápróbál egy kis LSD-re is. Érdekes, egyéni epizód, jó látni, hogy még a duplavénél is tartogat meglepetéseket az antológia.

Megérte azt a pár percet? Meg.

X is for Xylophone (Alexandre Bustillo és Julien Maury)

Sajnos egy újabb Büdös Berci a csapatban. A francia rendezőpáros ünnepelt À l'intérieur (Inside) című filmje körüli felhajtást sem értettem igazán – korrekt, de túlértékelt filmnek tartottam, melyet pár polgárpukkasztó jelenet és Beatrice „Betty Blue” Dalle alakítása vitt el a hátán. A kultikus színésznő a főszereplője a harmatgyenge Xylophone-nak is, aminek a története annyira, DE ANNYIRA gagyi, hogy legszívesebben leírnám ide, nehogy bárki is kételkedjen az értékítéletemben. A kevesebb néha egyszerűen csak kevés.

Megérte azt a pár percet? Áhhh.

Ki állhatott volna be a franciák helyére? Az Antiviral alapján Brandon Cronenberg  ideális választás lett volna, egy, a fater korai munkáit idéző, stílusos rövidfilmmel.

Y is for Youth (Soichi Umezawa)

A japán őrületet csak a japánok tudják hozni, ebben a fejezetben pedig leszállítottak egy teherhajónyit. Egyfajta coming-of-age sztorival van dolgunk, a főhős egy kamaszlány, aki kisebb-nagyobb sérelmekért neheztel anyjára és nevelőapjára. A lány fantáziavilága, képzelgései nagyon fura, burjánzó, egyéni trükkfelvételeken kelnek életre, amik egy rövidfilm játékideje alatt még pont befogadhatóak. Az egyik legbizarrabb epizód, szó se róla.

Megérte azt a pár percet? Abszolút!

Z is for Zygote (Chris Nash)

Ismét egy ismeretlen név, aki ráadásul talán a legerősebb fejezetet hozta az ABC-be. Így kell lezárni egy antológiát: „meresztem a szemem, mit nézek” típusú elcseszett, beteg sztori egy nőről, és az ő 13 évig kihordott terhességéről. Többet nem árulok el, elég annyit tudni, hogy itt nincs bohóckodás, a trükkök már-már kényelmetlenül realisztikusak, a rendezés viszont stílusos és kifinomult. A body horrornak új királya van, a neve Chris Nash. Most pedig megyek és lezuhanyozom.

Megérte azt a pár percet? 13 évet is.