Penelope Spheeris a nyolcvanas évek elején forgatta a Decline… zenei dokumentumfilm-sorozat első részét, olyan Los Angeles környéki punkzenekarokról mint a Germs, az X, vagy a Black Flag. Az 1988-as második rész már címében is jelzi (The Decline Of Western Civilization Part II: The Metal Years): teljesen más szcénát vesz górcső alá. Nomen est omen, de mivel LA-ről beszélünk, és a nyolcvanas évek végéről, én inkább azt mondanám: The Hair Metal Years.

Az, hogy a hajmetál minden idők egyik legviccesebb és legszórakoztatóbb stílusa, szerintem nem vita tárgya. Ha valaki mégis kételkedne, ez a dokumentumfilm egész biztos meggyőzi majd. A desztillált emberi ostobaság még sosem volt ilyen bájos, mint ebben a filmben: idióta zenekarok és idióta rajongók, és persze mindenki meg van győződve arról, hogy ő bizony kurvára be fog futni. MÉG A RAJONGÓK IS! A hajmetál nagykönyvében megírt összes klisé felvonul nagyjából minden megszólalón: festett, tupírozott haj, köldökig kigombolt ing, csörgő-zörgő bizsuk mindenhol, estélyi smink – a fiúk és a lányok között csak a cici a különbség. De hogy mégse keverjük össze a glam metal színteret egy transzvesztita biennáléval, ezek a rosszfiúk kötelességtudóan mérhetetlen nagyivónak, ellenállhatatlan pinavadásznak, és az éjszaka örökös császárainak állítják be magukat. 
Amikor viszont a drogokról kérdez a rendezőnő, majdnem mindenki mismásol: a rosszéletű Faster Pussycat tagjai pár másodperc dermedt csend után azt kamuzzák, hogy csak az alkohol, a temérdek kólától bőbeszédű és géppuskanyelvű Bret Michaels (a Poison énekese) pedig kivételesen nem szólal meg a témában. Az álszentség fejedelmei azonban mégis a Megadeth, amely egyfajta ellenpéldaként van ábrázolva a film végén, mint őszinte, kőkemény speed metal (milyen frappáns elnevezés!) zenekar. A drogokat elítélő együttesről csak annyit, hogy azóta már rég kiderült: az összes megszólaló közül Dave Mustaine volt akkoriban a legnagyobb junky. 
A filmben pár öreg róka is megszólal (pl. Lemmy, Gene Simmons, vagy a remek humorú Ozzy), de a legviccesebb, legszánalmasabb pillanatokat a feltörekvő noname zenekarok szerzik. Ők azok, akik már úgy viselkednek mint a nagyok, mert biztosak a lemezszerződésben és a rájuk váró világhírben – három évvel később, miután a Nirvana elsodorta az egész szcénát, erre már semmi esélyük nem volt. Az Odin zenekar ettől még örökre helyet bérelt a szívemben: a csupasz seggel kiálló énekes, aki még az öngyilkosságot is meglebegteti, abban az esetben ha mégse futnának be, jópár kellemes percet szerzett.
Akad még számos csúcspont a filmben, a medencéjében hullarészegen fetrengő, magát vodkával locsoló W.A.S.P. gitárostól a teljesen lecsúszott drogos/alkesz London zenekarig, akik még a peresztrojka idején is szovjet zászlót égettek a színpadon, de azért minden poént nem akarok lelőni. Ez egy hiteles kordokumentum, és egy fingszagú mockumentary soha nem tudna ilyen vicces lenni, mint amilyenek ezek a srácok és lányok voltak valamikor a nyolcvanas évek végén.
Sic transit gloria mundi.

....

Chris Holmes, a W.A.S.P. gitárosa a híres/hírhedt medencés interjúban, anyukája társaságában - ez a jelenet még akkor is nagyon kínos, ha meg van rendezve. "I'm a full blown alcoholic!"

Én személy szerint még mindig kitartóan várom, hogy az Odin "olyan nagy legyen, mint a Zeppelin, a Rolling Stones, vagy a Beatles":

A London zenekar és a zászlóégetés:

Végül egy emblematikus Faster Pussycat klip a korszakból - a zenekar első albuma az egyik legjobb és legalulértékeltebb glam/sleaze lemez.

(A felső képen a Poison zenekar látható. Az írás egy régi blogbejegyzésem felújított, kibővített változata)